„A mai labdarúgás már nem arról szól, hogy így rúgd meg, esetleg úgy tekerd meg a labdát, hanem fizikailag és mentálisan topon kell lenned.” (Szalai Ádám, 2013. október 14.)

Mindössze kettőt aludtunk a Hollandiában kapott kijózanító nyolcasra, mikor emlékezetes, egyes körökben hírhedt sajtótájékoztatón elhangzott ez a mondat, amely így utólag egyfajta önmeghatározásként foglalta magába az idén decemberben a 35-öt betöltő támadó karrierjének velejét.

Az őszinteség óhatatlanul konfliktusokkal jár, és a konfliktusok megosztóak, akár a Szalait elkísérő megítélés. Ám mi mással lenne teljes Szalai karaktere, mint a határozott vélemény felvállalásával, annak minden következményével? A felelősségteljes, állhatatos, kihívásokat tudatosan kereső munkamorálja egyenesen taszította a könnyebb utat, és nem vonzotta. Pedig a magyar futball tradíciói inkább utóbbinak ágyaztak meg. A kreativitás, a csavaros észjárás, a szabályok alól kibúvás az egyént ugyan különlegessé tehetik, kiemelhetik a tömegből, a népmesei hőseink sem mulyák gyülekezete, egy közeg legfőbb jellemzőiként viszont jobbára erősen hátráltató tényezők. A profizmussal egyenesen szemben állnak.

Már a stuttgarti utánpótlásba kerülése előtt is mindent megcsinált, amit kértek tőle, tanulni, fejlődni akart – emlékezett az újpesti ifinél végzett közös munkára akkori edzője, Véber György. Vagyis Véber hiába testesítette meg a kilátástalan kilencvenes években a honi pengés, de léha futballista-sztereotípiákat, a figyelmét megragadta a kiemelkedő hozzáállás. És tényleg, Szalai mintha a kezdetektől fogva dacolt volna a züllesztő normákkal.

Az itthoni gondokat szőnyeg alá söprő pátyolgatásból sértett önérzetesség születhet, de olyan erős mentalitás, amely a lejtmenetekből valóban erőt merít, hogy magasabbra hágjon, amint az Szalai és a válogatott közös hullámvasutazása során történt, kizárólag versenyszellemű környezetben. Aki az állandó küzdelemben gyengének bizonyul, vagy megcsömörlik, elhullik, a talpon maradó viszont megerősödik. És mintha a válogatott folyamatosan magára szedte volna Szalai erényeit: az eleinte sokszor ellentétes pályaív a vezérstátusza hangsúlyozásával párhuzamban azért csak-csak emelt az elért eredmények plafonján. Persze korlátozott, de célratörő fejlődés ez, mert ebben a bő tíz évben sem jutottunk a vébé közelébe se, és az elismerendő Eb-szereplésekhez is kellett a létszámbővítés, ám a határozott arculattal mégiscsak megszaporodtak a bravúrok, holott az idő előrehaladtával sem lett magasabb színvonalú a merítési lehetőség.

Szalai egyfajta szimbóluma a völgybe le, hegyre föl caplatásnak.

Szalai Ádám, azon a bizonyos sajtótájékoztatón a a Hollandiában elszenvedett 8-1-es vereség után (MTI/Illyés Tibor)

Mire az amszterdami megaláztatás megszólalásra késztette és először összeütközött az itthoni ne szólj szám, nem fáj fejem szokásrenddel, már túl volt nem kevés nehézségen, momentán az ígéretes indulását majdnem derékba törő sérülésen. Első meghívóját, még Erwin Koeman postázta Madridba, a Real B-hez, de Egervári Sándornál már stabil bundesligásként robbant be a San Marinónak berámolt triplájával és a finnországi góljával.

Aztán 2011 januárjában Kaiserslauternben szakadtak a szalagjai, a porcai sem maradtak épen a térdében, az az éve egy az egyben gallyra ment, a mozgáskoordinációja és a sebessége már sosem lett újra a régi. Tomas Tuchel azonban nem mondott le róla, fokozatosan visszaépítette a Mainzba. Rövidesen 13 gólos szezont kanyarított és már a Schalke csatáraként mutatott tükröt a magyar futballvalóságnak. Pintér Attila azelőtt zokon vette a szavait, hogy kinevezték volna Egervári utódjának, de még az MLSZ kommunikációs tréningjein elsajátított diplomatikus nyilatkozatai sem rejthették el, nem számít a Bajnokok Ligájáig jutó csatárra.

Pintér munkássága, bár hamar elillant a türelem, cseppet sem cáfolta a felvetett kritikákat, a semmiből előrántott Dárdai Pál józansága pedig végképp alátámasztotta a megfogalmazottakat. A válogatott végül Bernd Storckkal vívta ki az Európa-bajnoki részvételt, Szalai viszont holtpontra került. Másfél évig a válogatottban és klubjaiban sem talált be egyetlen egyszer sem, a tornáig lépten-nyomon megkérdőjelezték, egyáltalán hogyan vetődhet fel a neve. Az Ausztria elleni katarzis 550 kínkeserves napot zárt le.

Julian Nagelsmannál a Hoffenheimben is megtalálta a helyét, újabb csapatát segítette BL-körbe. A válogatott körül ugyanakkor tovatűnt az Eb-eufória, Szalait kisebb sérülései nagyrészt meggátolták, hogy az andorrai blamát is ideértve részese legyen a Storck menesztését hozó lejtmenetnek. Az újabb zsákutca Georges Leekenst lábjegyzetté tette Marco Rossi felbukkanása: a Magyarországon kibontakozó, tehát a helyi viszonyokat, mint a tenyerét ismerő olasz edző indulásakor leszögezte, a csatára Szalai Ádám, a csapat kapitánya. A köré épített válogatott kvalifikált a részben hazai Eb-re, ahol a továbbjutást is karnyújtásnyira megközelítette a halálcsoportban – Németországban valószínűleg válogatottbeli legjobb teljesítményével rukkolt ki, a szokásos mezőnymunkája mellé gólt és gólpasszt villantva –, a Nemzetek Ligájában a C divízióból az elitig menetelt, akár még a döntőre is esélyes.

Szalai Ádám gólt fejel a németeknek a 2020-as Európa-bajnokságon (fotó: MTI/Kovács Tamás)

A nehézségek leküzdésében nélkülözhetetlen tudatosságán és a munkamorálján túl lényegében Dárdai nevezte nevén, miért kulcspozíció az övé, és Rossi sem papolt másról az elmúlt esztendőkben. A válogatott kvalitásait meghatározzák a rendelkezésre álló keret hiányosságai, és a sokat citált Szalai-monológban is hangsúlyos, hogy kevés a topligásunk, a létszám nemigen gyarapodott, így hát markáns támadójáték nem kecsegtet a hiú ábrándokon kívül semmi jóval. Épp ezért a labda ellen és céljátékosként is felkészült, a fizikai adottságaival a védelmeket romboló, a taktikai érettségét nemzetközi levegővel magába szívó center tapasztalatára és tudására életképes stratégia építhető, amit ki kell használni.

A vezér attitűd pedig, amellyel nem csupán a csatákban állt az élen, hanem az öltözőben is továbbvitt, a pályán kívül is nagy terheket elbíró személyiséggé tették. Az elköszönése sem fáradt dramaturgiával szervezett búcsú lesz. Hanem az Eb-győztest fogadva, telt ház előtt, NL-végjátékáról döntő tétmeccsen, amit a társaival az oldalán harcolt ki. Ez passzol hozzá. Amikor keményen fogalmazott (szerencsére erről mind mai napig nem szokott le), a szlovákiai vereségtől a mainzi bérvitáig egyenesen tette, és a német élvonalban lehúzott tíz és fél év adott nyomatékot a szavainak. Hogy a 276 Bundesliga-bajnokija egy jelentős hányadában napjaink meghatározó szakemberi, Tuchel és Nagelsmann értékelte a szolgálatait, a szellemisége, amiért Mainzból is klublegendaként búcsúzott. Mert a csatárok feladata rég összetettebb, minthogy összeadogatjuk, hányszor találtak be, bár az itthoni bírálatok ellenére címeres mezben nagyságrendileg három fellépésenként egy gól sem szégyenkezni való mérleg.

Ráadásul, amennyiben a hátralévő két mérkőzésén egyszer betalál, a 21. században már senki nem lesz nála eredményesebb magyar színekben, jelenleg a 26 gólos Gera Zoltán jár előtte nüansznyival. Ha a tétmeccseket vesszük figyelembe, akkor meg azt látjuk, Bene Ferenc óta a válogatott leggólerősebb labdarúgója.

Természetesen ahogy az alul- úgy a túlértékelés hibájába sem szabad esni, csakhogy sosem sikerült, helyén kezelni Szalait. Nem függetlenül az idők során egyre kevésbé látványos, ám egyre központibb feladatkörétől és a határozott kijelentéseitől, nem lehet vita tárgya, akadt népszerűbb tagja szép számmal a közelmúlt magyar csapatainak – bár Mikszáth Kálmántól tudjuk (és A fekete város óta mit sem világosodott), hogy a népszerűség különös kis holmi, amelyből a látszat többet ér a valóságnál.

Az is kétségtelen, nála jobb játékosok is szerepeltek a mieinknél. De arról meg a modern futball egyik legfőbb ideológusa, Arrigo Sacchi tézise szól, hogy a jó játékos nem feltétlenül jó futballista.

És az elmúlt évtizedben Szalai Ádámnál fontosabb futballistája aligha volt a válogatottnak.