Musorujsag
Élő Eredmények

Rossi öröme a magyar futball gyenge pontjára tapint rá: még mindig nem válogathat olyan bőségből, mint ahogy a 2010-es évek kezdődtek

Rossi öröme a magyar futball gyenge pontjára tapint rá: még mindig nem válogathat olyan bőségből, mint ahogy a 2010-es évek kezdődtek

m4sport.hu | Szerző: Petykó Adrián
Marco Rossi öröme érthető, már kétszer annyi topligában szereplő labdarúgóra számíthat, mint mikor átvette a magyar válogatottat, de ez csak az elmúlt évekhez képest kimagasló, és azt jelzi, az utánpótlásképzés továbbra sem megfelelő.

Jugoszláviából zsugorodhatott Montenegróval közös szövetségbe, majd egyedül maradt Szerbiává, a futballválogatott mindenkori szövetségi kapitánynak sosem kellett számolgatnia, hány topligás játékos közül szemezgethet. A széles választék oly természetes, hogy szóra sem érdemes, mint ahogy az sem, ha az iskolában matekszakos tanár oktatja a számtant. De ha egy lyukas órás tesisnek kell – no az már téves működésre utal, és az elhallgatása tetézi a bajt. Amikor Marco Rossi örömmel konstatálja, hogy nyolcra emelkedett a legjobb bajnokságokból meghívható futballistáinak létszáma, akkor érdemes felmérni, mihez képest dicséretes ez az adat.

Kapcsolódó tartalom

Csak ha a szerbekhez térünk vissza: az angol, az olasz, a német és a spanyol ligából 15-en csatlakoztak Dragan Stojković mieink ellen készülő keretéhez. Azért nem többen, mert néhányan ezúttal is kimaradtak, valamint a nyáron a válogatott néhány sztárja, Aleksandar Mitrović és Sergej Milinković-Savić elcsábult a szaúdi ekszódusz láttán.

De Rossit a földrajzon kívül (Szerbia nincs a világ végén, nem különbek az adottságai) a történelem is megvicceli. Amikor az újonnan felálló MLSZ 2010 idusán Egervári Sándort nevezte ki a válogatott élére, komplett kezdőt – igaz, meglehetősen orrnehéz kezdőt – is felküldhetett volna a legerősebb bajnokságokban edződőkből.

Magyar futballisták a topligákban a 2010/11-es szezonban:

Bogdán Ádám – Bolton Wanderers (Premier League)
Feczesin Róbert – Brescia (Serie A)
Gera Zoltán – Fulham (Premier League)
Hajnal Tamás – Dortmund, VfB Stuttgart (Bundesliga)
Koman Valdimir – Sampdoria (Serie A)
Laczkó Zsolt – Sampdoria (Serie A)
Pintér Ádám – Real Zaragoza (La Liga)
Rudolf Gergely – Genoa, Bari (Serie A)
Szalai Ádám – Mainz (Bundesliga)
Vadócz Krisztián – Osasuna (La Liga)
Vass Ádám – Brescia (Serie A)

A felsoroltakon túl Huszti Szabolcsot az Európa-ligában győztes Zenit alkalmazta, Dzsudzsák Balázs a PSV-ban fénykorát élte, ahogy Juhász Roland is Anderlechtben, Tőzsér Dániel a Genkkel lett belga bajnok. A már akkor is a legtöbb ország élvonalánál előrébb sorolt angol kettőben jeleskedett Buzsáky Ákos és Priskin Tamás.

Mit nem adna a Mister ilyen terülj-terülj asztalkámért? És mit nem adott Egervári mester? A fentiek közül jó páruknak játékidőt. A Bundesligába még vissza-visszatérő Huszti ezen úgy berágott, hogy többé soha senki hívására nem mondott igent. Vass Ádám egyetlen egyszer sem kapott bizalmat, Tőzsér hiába ment a Serie A-ba, jutott fel Buzsáky a PL-be, onnan sem kellettek. A selejtezős eredmények nem alakultak rosszabbul, mint Rossi alatt, ám még nem létezett Nemzetek Ligája, sem 24-re bővített Európa-bajnoki mezőny, hogy alternatív kitörési pontokat nyújtsanak, de a rendelkezésre álló potenciál kihasználása sem érződött a válogatotton. Sőt. A szerethető-éra végóráiban, Bukarestben csupán egy, az Amszterdamban benyelt nyolcasnál – Gera és Szalai sérülés miatt hiányzott – már egyetlen egy topligás légiós sem lépett pályára. Alig három évvel azután, hogy mind a tizenegy is az lehetett volna.

Ebben a hangulatban született meg a Szalai-monológ, amire Pintér Attila antitézissel reagált: megsértődött a Németországban elismert csatárra, az idősnek bélyegzett Gerából sem kért, – mivel Huszti sem jött – így legalább a roppant gyérre apadt elitbéli képviselőnk mindegyike kimaradt a gyors lebőgésből. Hogy az összetartások fétisében leledző pintéri tévútnak indult – indult, mert baktatni már nem engedték rajta – arra az abszolút ellentétes irányt szabó Dárdai Pál mutatott rá. Topligások hiányában – mindössze kettőre támaszkodhatott, a visszahívott Szalai mellett Stieber Zoltán volt a másik – a nemzetközi szintet megjártakból tette le az alapját a Bernd Storckkal Eb-re jutó csapatnak.

Bár a kontinensviadal svungja jót tett a renoménak – Kleinheisler László, Lang Ádám, Nagy Ádám és Sallai Roland említhető nyerteseként –, de a kirajzást váróknak csalódással ért fel, mert végérvényesen jelezte: néhány válogatott meccs, alakuljon bármily jól egy adott torna, már nem mérvadó az igazolásoknál. A szűk állomány valószínűleg meghatározta, hogy Storck fénye is kihunyjon, és azóta is, a felejtős Georges Leekens, majd Rossi eddigi öt éve alatt állandósult, hogy legfeljebb négy-öt magyar futballista tapasztalja meg hétről hétre, hogyan fest a játék a legmagasabb szinten.

Ez vett kedvező fordulatot: amint Schäfer András felépül, épp kétszer annyian, négy helyett immár nyolcan csekkolhatnak be Telkiben valamelyik top 5-ös bajnokságból, mint amikor Rossi az első meccsére postázta a meghívókat.

És a kapitány vezette stáb munkája is kellett ehhez, mert szemben a nemzetközi trendekkel, nálunk a válogatott a hazai kluboknál komplexebb, naprakészebb játékelemekből táplálkozó elképzelések mentén fejlődik, aminek hála egy-két radar alatt ragadt felfedezettje mégiscsak felkeltette a figyelmet, Schäfer András és Szalai Attila másképp aligha szúr szemet.

Az nem Rossiék érdemeiből von le – a válogatottnak amúgy sem termelnie kell a portékát, hanem az utánpótlásképzés adta élfutballistákkal kell, azaz kéne élnie –, hogy Willi Orbán vagy Nego Loïc honosítással került képbe, hisz egy nyitott világban a betelepülők és az elszármazottak természetesen bővítik a futballszövetségek perspektíváit is.

Egyébként sem feltétlen egyenes arányú a kinti csúcsban játszók mennyisége a válogatott eredményességével – noha a lehetőségeit alapvetően korlátozza –, hisz Dárdai (és Storck) inkább csak a szebb napjaik emlékéből táplálkozókra számíthatott, és ugyebár Rossinak is abból kellett várat építenie, amit a keze ügyében talált.

Külön-külön vizsgálva az eseteket, bizonyos karriereknek egyébként még jót is tesz, ha a megfelelő polcon bontakozhat ki (Amerikában, Ázsiában, kisebb bajnokság élmenőinél stb.), az ilyesfajta kiteljesedés jobb hatással lehet a teljesítményre, mint mondjuk valamelyik magasabbra taksált bajnokság csapatának tartaléksorában szenvedéssel töltött hónapok. De ha ezek az egyedi sorsok nem a kivételek (márpedig egyelőre nem azok), és ily pályaíveket kínál rendszerszinten, akkor itt lóg ki továbbra is a honi akadémiák lólába. Mert a magyar felmenők vadászatánál a magyar tehetségek kinevelése még fontosabb.

Kapcsolódó tartalom

Még a kasztosodott topfutball is jól hierarchizált szakma, ha kevesek alkalmasak a bebocsátásra, a ritkaságuk árazza be a labdarúgásunk minőségét.

Ugyan az európai kupaősznek zsinórban hatodjára lesz részese magyar csapat, ami vaskos előrelépés a 2010-es évek fordulójához képest is, amikor a DVSC és Videoton révén öt év alatt háromszor azért sikerült, de ez csak azon a Ferencvároson múlik, amely a térségi riválisoknál kevésbé függ a piaci környezettől, így javarészt a légiósok jó kiválasztásától függ a menetelése.

Kapcsolódó tartalom

A példa azt mutatja, a Fradinál nem remélnek főtáblát az itthoni kínálattól – tehát a saját nevelésektől sem –, amit a további magyar indulók igazolnak azzal, hogy évről-évre korán kihullanak a selejtezők rostáján. De ha sem a nemzetközi sorozatokba nem vezetik el a honi klubokat, sem a topligákba nem kelendőek, akkor milyen nívót ütnek meg az akadémiákról kikerülők? Milyen felkészítést kapnak? Ráadásul ne feledjük, Kerkez Milos, Szoboszlai Dominik, előttük Nagy Ádám, Gulácsi Péter, vagy még korábban Szalai Ádám, egyaránt a magyar képzésen kívül, esetleg azt csak alig érintve leltek rá a felemelkedésük módjára, azaz Sallai vagy Schäfer és immár Lisztes Krisztián tizenpár év termésének édeskevés, mindössze pontszerű felbukkanások.

Gulácsi, Kerkez, Nego, Orbán, Sallai, Schäfer, Szalai, Szoboszlai – Rossi lelkesedése a bővülő névsorért érthető és jogos. A valódi fejlődést továbbra is a válogatott produkálja, és nem a magyar futball.

A magyar válogatott szeptember 7.-i szerbiai Európa-bajnoki selejtezőjét és a szeptember 10.-i Csehország elleni hazai barátságos mérkőzését az M4 Sport közvetíti élőben.

A magyar labdarúgó-válogatott kerete:

 

A szerb labdarúgó-válogatott kerete:
kapusok:
Vanja Milinković-Savić (Torino), Predrag Rajković (Real Mallorca), Djordje Petrović (Chelsea), Boris Radunović (Cagliari)
védők:
Nikola Milenković (Fiorentina), Strahinja Eraković (Zenit), Nemanja Gudelj (Sevilla), Miloš Veljković (Werder Bremen), Strahinja Pavlović (Red Bull Salzburg), Srđan Babić (Szpartak Moszkva), Filip Mladenović (Panathinaikosz)
középpályások:
Andrija Živković (PAOK), Nemanja Radonjić (Torino), Nemanja Maksimović (Getafe), Uroš Račić (Sassuolo), Ivan Ilić (Torino), Marko Grujić (FC Porto), Filip Kostić (Juventus), Dušan Tadić (Fenerbahçe), Lazar Samardžić (Udinese), Stefan Mitrović (Crvena zvezda), Sergej Milinković-Savić (al-Hilal), Filip Đuričić (Panathinaikosz)
csatárok:
Aleksandar Mitrović (al-Hilal), Dušan Vlahović (Juventus), Luka Jović (Milan)

 

G csoport, 5. forduló:
Litvánia-Montenegró, Kaunas 20.45
Szerbia-MAGYARORSZÁG, Belgrád 20.45

További tartalmak