Amikor Marco Rossi a nehéz feladattal szembesülő újoncokat félti, mivel a hazai bajnokságban nem találkoznak olyan presszinggel, mint a válogatott mezben, vagy amikor nem győzi hangsúlyozni, hogy várja vissza a keret ezúttal hiányzó alaptagjait, mert a pótlásuk továbbra is érzékeny téma, úgy narrál maga – a stábja, és egyszersmind a válogatott – köré kedvező környezetet, hogy közben egyáltalán nem torzítja a valóságot.
Mert bár nincs megtiltva, a túlbiztosításban utazó OTP Bank Ligában rejtélyes okból továbbra sem divat a nyomásgyakorlás, miként a magyar utánptólásbázisokat sem limitálja egyetlen EU-s ármány sem a legfelsőbb szintre juttatható növendékeket illetően, mégsem szállítják az ígéretes növendékeket, hogy a szövetségi kapitánynak végre ne az akadémiák aranykora előtt is létező topligás felhozatalnak kelljen örülnie, hanem hogy szó szerint válogathasson, ha már egyszer válogatottat irányít.
Kapcsolódó tartalom
Miután azonban az öt éve alatt mit sem könnyítettek a dolgán, Rossi(ék) munkájának fényét – az ezt megvilágító kommunikációjától függetlenül is – csak emeli, hogy a kijutással, majd a továbbjutást súroló Európa-bajnoki teljesítményt immár a Nemzetek Ligája elitjében felül is múló bravúrokkal megteremtette a realitását annak a selejtezőcsoportnak, amelyből egyenes ágon kvalifikálhat.
Hogy az eredményességen túl a játék is a fejlődésről tanúskodjék, elengedhetetlen a válogatottnál uralkodó szemlélet, amelyben a futball egyetlen szegmensét sem hagyják figyelmen kívül. A lehetőségek maximális kihasználásában ugyanúgy benne foglaltatik a pszichés háttér megteremtése, mint a pontrúgásvariációk tárházának frissen tartása, vagy a korszerű játékelemek folyamatos beemelése. Amelyek sikerélménnyel párosuló, pontokat, bravúrokat érő megvalósítása egymást erősítő előnyökkel jár: miközben alapot is teremt a bonyolultabb, a változó keret adottságaihoz illeszkedő kombinációknak, növeli a futballisták hitét és önbizalmát az újabb kihívások és a növekvő elvárások közepette.
A teljes képet meghatározó tudatos és aprólékos tervezés egyik jelképe is lehetne például a kirúgások megszervezése, hisz nettó pazarlással érne fel, ha egy begyakorolható labdás fázist, amely alkalmas az ellenfelek manipulálására, inkább a mindig kétes fejpárbajok senkiföldjére vágná előre a kapus. (Egyébként ha már itt tartunk, egyaránt kényszerből felküldött ívelés előzte meg a szerbiai Eb-selejtezőn és a Puskás Arénában beszedett gólt is.)
Ám hiába a jól bevett sémák, senki sem ülhet a babérjain, mert azokból az ellenfelek is jól fel tudnak készülni, azaz újabb és újabb megoldásokkal kell előrukkolni. A csehek ellen meg is figyelhettünk egyet.
Az agresszív letámadás aligha érte váratlanul a mieinket, valószínűleg kivideózták, és ennek folyományaként igyekeztek fel is adni a leckét. Azzal, hogy Szoboszlai Dominik a kirúgásoknál több ízben is visszalépett a két középső védő közé, felvetette az emberezés dilemmáit: menni vele vagy nem menni?
A válogatottnál megszokott, hogyan fog bele a labdakihozatalba: a belső védőtrió szélső tagjai húzódnak a vonalhoz, és az egyik védekező középpályással – ez volt Callum Styles – terebélyesedik négyfőssé a hátsó alakzat, amit a másik hatos egyedül vagy épp Szoboszlaival támogat, dominóhatásként pedig a szárnyvédők a támadósorig araszolhatnak. Erre viszont egy az egyben is felállhat az ellenfél, vagy könnyen terelheti az egyik oldalra a játékot. Ezt borította a csapatkapitány mozgása.
Kezdetét vette a csiki-csuki:
Amíg Szoboszlait nem követi a pozícióját őrző embere (a képen Tomáš Souček), a mindig létszámfölényt jelentő kapust leszámítva is szabad emberrel bővíti a nyitási opciót.
(forrás: M4 Sport)
Amíg útjára nem indul a játék, a tizenhatoson belülre amúgy sem léphet ellenfél, ez csőre töltött letámadásnál is kellő időt adhat az olyan képzett játékosnak, mint Szoboszlai, hogy kiválassza a megfelelő megoldást.
(forrás: M4 Sport)
Ugyanis, ha nem hibázik bele senki az összjátékba, mindenképp lesz, aki tisztán juttathatja el egy sorral előrébb a támadást.
A tetejébe, amennyiben nagy erőkkel vonul fel egy csapat a túlsó kapu elé, bitang tér nyílik mögötte, amelyet tudatosan le lehet rohanni. És a magyar válogatott a gördülékeny helycseréivel – előfordult a védőjét magával rántó, labda fogadására kész Varga Barnabás és a mögé induló Sallai Roland között (alább), vagy hasonló összehangoltságban, ha szélen bukkant fel a támadó középpályás, közte és a középre betörő szárnyvédő közt is – igyekezett a csehek hátába kerülni.
(forrás: M4 Sport)
Ebből jött ki az a háromhúzásos akció, amely valószínűleg a jövőben morfondírozásra készteti a riválisokat, hogyan védjék ki – ami viszont a letámadásuk intenzitását, hatékonyságát befolyásolja. A letámadás egyik ellenszere, ha átrúgják felette a labdát. A Manchester Citynél megoldja a kapus, Ederson, nálunk viszont Szoboszlai rúgótechnikája a legalkalmasabb a hetvenméteres átadásra: oda is rúgta a tempófórt szerző Nego Loïc orra elé.
Vizsgálhatjuk bárhogy e próbálkozásokat, tekinthetjük álcsalogatásnak, vállalt kockázatnak, vagy véletlenszerűséget csökkentő kezdeményezésnek is. Az NL-ben olaszok ellen visszaütött, igen, de az angolokat meg hajszál híján megfirkálta az etalonként is felrajzolható oktatófilm.
Szintén kirúgásból bontakozott ki a tizedik percben az a Sallai-helyzet, ami felért a korábbi mintához. És azt is megmutatta, volt más is a tarsolyban. Hogy a játékosok élhetnek a döntési szabadságukkal. Hogy képesek alkalmazkodni a szituációszerűséghez. És hogy már önbizalomnak sincsenek híján.
Ebben az esetben Szoboszlai középen maradt, Kalmár Zsolt sem vette át a szerepét, viszont Szalai Attila jól olvasta, hogy csehek első vonala mögé settenkedve lazán megkaphatja Dibusz Dénestől a labdát. A bátor adogatásból, melyben külön kiemelendő, ahogy Kalmár megtalálta a Szoboszlaihoz vezető folyosót, látványos elemekkel tarkított támadás érett majdnem góllá.
De hát minden mindennel összefügg: még a kirúgásokban is ott rejlik, ami felvirágoztatta a válogatottat. Hogy előnyére vált az elmaradott hazai közeg ellensúlyozása, elősegítve azt a nyitott atmoszférát, amely felszabadítóan hat a kreativitásra, acélozza meg az elhivatottságot és növeli az önbecsülést, amelyben – a tudásközpontú, teljesítményalapú, érzelemgazdag teljesség igényével – a reális helyzetértékelés pozitív, kohéziót kovácsoló energiává varázsolta az irreálisan szélsőséges (sajnos a mindennapokat továbbra is mérgező) végleteket.