Értelmezhető, meghatározható alakot ölt a Ferencváros játékospolitikája az újkori sikerek évtizedében: mint ahogy maga a csapat is szépen igyekszik lábat vetni az európai elit közvetlen árnyékába, az érkező külföldi labdarúgók is olyanok, akik keresik útjukat a legjobbak közé, ehhez pedig a Ferencvárost használják fel – ideális esetben mindkét fél kölcsönös megelégedésére. Még nem klasszisok, de motiváltak, sikerre éhesek, képességeik pedig a magyar bajnokság fölé helyezhető.

Korábban megfigyelhető volt fordított tendencia is, amikor az FTC inkább leszálló ágban lévő, de már bizonyított játékosokat szerződtetett – most elsőre Marek Heinz neve ugrik be –, de az elmúlt tíz év játékosmenedzselési modellje ennek pontos tükörképe, s nagyrészt működik is. Nyilvánvalóan nem lesz minden Fradi-légiósból topligás spíler vagy legalább eurómillió-köteg, de a profit már viszonylag alacsony megtérülési százaléknál is biztosítható.

Ami pedig a pályafutásuk zenitjén túl levő játékosokat illeti, a zöld-fehérek újabban a már bevált tékozló vándorok visszahozatalában esküsznek, így került vissza az Üllői útra Muhamed Besic, Somalia, illetve a legújabb példa, Christian Ramírez.

Miközben a Ferencváros igyekszik megfelelni a szurkolói, nemzeti elvárásnak, s le-lecsapni a magyar játékosok versenyképesebb egyedeire, esetleg projektjátékosokat kitermelni, a légiósok menedzselésével pontosan azt az utat járja be, mint az UEFA ranglétráján. A win-win szituáció (azaz mindenki nyer) archetípusa – a légiósok segítségével az FTC egyre tapossa a nemzetközi sorozatokat, a játékosok meg ezeken tudják megmutatni magukat. Nyilvánvaló példák a topligákba továbbadott játékosok, Besic ide is illik, Uzuni, Laidouni nemkülönben, de a belgákhoz szerződő Paintsilt, a Franciaországba távozó Blazicot vagy az angol 2 Ryan Mmaee-ját is meg lehet említeni. Érdemes megjegyezni, hogy az útilapu tényleg csak másodlagos, a Fradi játékoskiválasztása nem a magas piaci értéket meg a hangzatos nevelőklubot nézi. Az említett játékosoknál jóval nagyobb reményekkel érkezett pl. Zeljko Gavrics, gyakorlatilag momentuma nem volt Magyarországon. Nyilván a szurkolók az első reakcióban szomjazzák a „nagy” neveket, ám a pályán mutatott teljesítmény hamar rá tud ezekre cáfolni. A Ferencváros a pályafutás csúcsa előtti közvetlen ugródeszka és nem levezetés ezeknek a játékosoknak. Könnyen lehet, hogy ebbe a sorba Mohammed Abu Fani is beilleszthető.

A Fradi kerete jókora változáson ment át a nyáron, több mint tíz új játékossal, s bár a magyarosítás is határozottan felfedezhető volt, mindig életbevágó, hogy a csapat milyen légiósokkal tud erősíteni. Annál is inkább, mert a téli erősítések nem annyira sikerültek, Boudjemaa, Sagal vagy éppen Frederiksen sem alkotott maradandót, Abenát még most próbálja Stankovic újra feltámasztani. Ehhez képest, ha megnézzük Cissé, Makreckis, Ben Romdhane, de legfőképp Abu Fani eddig hozzáadott értékét, már ősz elején jóval több, mint a már említett téli adagtól. Még a Klaksvík elleni égéssel együtt is.

Abu Fani is azok közé tartozik, akiket a Ferencváros nem a dicső múltja, hanem sokkal inkább a benne rejlő potenciál miatt igazolt. A 25 éves középpályás mindeddig csak hazájában játszott, Maccabi Haifa-nevelésként többször is kölcsönadták őt első- és másodosztályú kluboknak. Ezzel együtt azért az elmúlt idényben már a BL-csoportkört is megjárta a Haifával, egyáltalán nem véletlen, hogy 1,5 millió eurót ki kellett csengetni érte a nyáron. Az izraeli válogatottban 18 meccse van, az ottani három gólpasszát 24 percen belül jegyezte egy Montenegró elleni barátságos meccsen.

Ha csak a szűz számokat nézzük, Abu Fani eddig a tökéletes választás a Ferencvárosnak. 14 tétmeccsen két gól és tíz gólpassz a mérlege, az NB I-ben nyolc asszisztnál jár eggyel kevesebb meccsen. Ez már önmagában is legitimálja, de egyben jelzi is a játékos minőségét: ilyen gyakran gólpasszokba bonyolódni szinte lehetetlen csak egyfajta játékhelyzetből vagy pontrúgásból, a sokoldalúság és a váratlan, ami ezeket előteremti – meg nyilván nem árt, ha a tizenhatoson belül van az embernek egy Varga Barnabása, aki a kulcspasszokat felavatja.

Amíg Csercseszov és Máté Csaba duplaszűrővel képzelte el csapata felállását, addig Dejan Stankovic az MTK ellen már eggyel bátrabb szerepet szánt a középpályásainak, inkább amolyan 4-1-4-1-re hajazva feljebb húzta két belső középpályását, egyszem Sigért meghagyva a védelem előtt. Abu Fani sokoldalúsága itt kamatozhat igazán: nemcsak progresszív passzokban és a támadóharmadba juttatott labdákban, de labdavezetésekben is az NB I legaktívabbjai között szerepel, de Zachariassenékkel egyvonalban a letámadásban is jóval hangsúlyosabb szerepet kap, mint a védekező középpályások a korábbi edzőknél.

Abu Fani progresszív passzai az NB I-ben. A 49 ilyen átadásból 43 volt pontos, a közel 88 százalékos sikeresség kiemelkedő a magyar mezőnyben.

Az ellenfelek számára azonban az az egyértelmű fenyegetés, ha a labda Abu Faninál van, ekkor ugyanis már érdemes a progresszív passzt vagy beadást is megakadályozni. Az izraeli rúgótechnikája egészen kiemelkedő és látványos, belső csűddel, egy apró bokamozdulattal tud olyan beadásokat bökni, amelyek a végén csapódnak le és gyorsulnak fel, rendkívül nehéz ellenük védekezni, pláne, ha a címzettek valódi gólgépek. A Ferencváros szezonbeli kiütései során rendre tarthatatlanul játszott, s a gólkülönbség nemcsak a hatékonyság, de az állandó fenyegetettség miatt is lett ennyire kirívó. Egy NB I-es csapat belefárad, ha a csapatvédekezési rendszerén túl bizonyos játékosokat kettőzni kell, Abu Fani pedig abszolút ilyen, már az ellenfél kapujától harminc méterre is.

Abu Fani nyílt játékhelyzetből leadott passzainak átlagos zónái. Jól látható, hogy leginkább a bal oldali félterületben aktív, s az ellenfél térfelén szeret játszani.

A sokoldalúság itt még nem ér véget, ha mozgóból nem megy, jöhet az állított. A Kisvárda és a Kecskemét is játékban remekül semlegesítette Abu Fanit, mindkét meccsen csak egy-egy labdát juttatott el a büntetőterületen belülre nyílt játékhelyzetből, mégis az ő egy-egy gólpasszával nyerte meg a meccset a Ferencváros. A már említett gyilkos beadások ugyanis még veszélyesebbek szögletből, szabadrúgásból, amikor nemcsak egy-kettő, hanem inkább öt-hat csapattárs várja az isteni gólpasszt.

Abu Fani gólpasszai az NB I-ben.

A Ferencvárosnál komoly űrt hagyó Aissa Laidouni úgy néz ki, méltó utódot kapott. Nem teljesen ugyanaz a két játékos szerepe és profilja, de mindketten a középpálya vezéregyéniségei. Amíg az Union Berlinhez távozó tunéziai labdaügyességével, játékintelligenciájával, no meg testi erejével a csapat védekezését és átmeneteit fogta össze, addig a mozgékonyabb, technikásabb Abu Faninak – a fenti feladatok mellett – a túloldali kapunál is fontos dolga van. Ettől függetlenül az olyan meccseken, mint a Fiorentina elleni idegenbeli, biztosan bele kell raknia a laidounis mezőnymunkát, mert ott már ezzel is felhívhatja magára a figyelmet, pont úgy, ahogy zöld-fehér elődje tette.

Abu Fani tíz gólpasszából eddig négy érkezett rögzített helyzetből, a Fradinak meg most következnek azok a meccsei, ahol ez igazán felértékelődhet. Mert egy csapat akkor lesz igazán veszélyes, ha a gyilkos ösztön papíron erősebb ellenféllel szemben is megmarad. Abu Fani labdái a garanciák, hogy a lehetőségekből, szögletekből valódi gólhelyzetek legyenek. Ha így folytatja, nem lepődnénk meg rajta, ha majd az FTC-t kinőve topligában találná magát.

A Fiorentina–Ferencváros mérkőzést az M4 Sport 21 órától élőben közvetíti!

(A cikkben felhasznált grafikák forrása: Wyscout)