A jót könnyű megszokni. Még ha az nem is természetes. A háború nélküli időszakot a történelemben. Ha már töri, hogy nem orosz tanár tanítja. Vagy egy a munkafolyamatokkal tisztában lévő főnököt.

A magyar válogatott jó teljesítménye sem különb. Mert mi veszi körül, avagy lássuk, miből élünk?! A nemzetközi színtéren habkönnyű, mégis légiósokkal feltöltött hazai csapatok, hisz az utánpótlásnevelés egy-egy kirakatarc mögé bújva pislákol őrlángon. A legerősebb bajnokságban érintettek ugyan gyarapodtak, de a ténylegesen hétről hétre játszók létszámának nyilvántartása továbbra is egykezes.

Kapcsolódó tartalom

Elvárható-e tehát, hogy veretlenül meneteljen – és masírozzon ki az Európa-bajnokságra? Mert ez már tény, és a nagytotálból édesmindegy, hogy ezt egy utolsó pillanatban öngóllal mentett pont tette biztossá.

És ha csak a bulgáriai meccsre fókuszálunk is – amely valóban nem csillogott fényesen –, dióhéjban mi történt: az egyértelmű fölény nem váltott át minőségibe. Így a bakik súlya többet nyomott a latba, mint amennyit a meccs képe alapján kellet volna. Ilyen ez a foci, semmi köze az igazságossághoz, főleg nem kilencven percben. Pardon: kilencvenhétben, szerencsére.

A játékvezetői ítéletekből pedig még a jót elfogadni is perspektívafüggő, hát még a kérdéseseket, amelyektől nehéz függetleníteni a szófiai fordulatokat.

Botka Endre ellenfélnek pirosából sárgáját még az sérelmezheti, akinek az sem tetszik, hogy a KRESZ-ben is azt büntetik, aki ráhúzza a kormányt a másik sávban haladóra.

Kerkez Milostól nagyobb bravúr, hogy balbekkből a túlsó tizenhatoson belül szedett be két sárgát, mintha ott kétszer faltolják. De hogy mivel kirívóbb, ahogyan a szabad labda után vetette magát (pláne, hogy hamarabb érte el, bár ez nem feltétlen számít), mint a tükörképéé, az a lassítások alapján sem világos. Viszont második sárga esetén a VAR nem szólhat közbe.

A tizenegyes is gyanús – vagy Kiril Deszpodov elhasalása Szalai Attila lábában/lába előtt több is annál. Ugyanakkor „a játékvezető eredeti döntését nem lehet megváltoztatni, kivéve ha a videó felülvizsgálat jól láthatóan mutatja, hogy a döntés egyértelmű és nyilvánvaló hiba” – rendelkezik a szabálykönyv. Magyarán, ha van perdöntő felvétel, és olyat nem láttunk.

Azonban a sporit még egyszer sem kérdőjelezhettük meg, amikor már kiderült, ez a meccs a magyar letámadáson áll vagy bukik. Pontosabban állt és bukott.

A kirúgásoknál ember ember ellen mentek ki a mieink: Ádám Martin a forgatót fedezte, Csoboth Kevin és Szoboszlai Dominik támadta a középső védőket, a szélen mindkét szárnyvédő is agyig zárkózott. (A mezőnyben egyébként a szerb meccsen is előforduló aszimmetrikus tagozódás volt jellemző, Csoboth a bal szélen zárt vissza, míg a másik oldalon Loïc Nego lépett ki a szélső bekkre.)

Már a 2. percben góllal kecsegtetett a magyar letámadás: a középpályáról csatlakozó Callum Styles lövése (a sarokban) elment keresztbe, bár Szoboszlai középen igyekezett passzsávban maradni egy visszakészítésre (kép: M4 Sport)

A bolgárok nem nagyon tudtak szabadulni a nyomás alól. Teljes létszámban sem találták az ellenszert: a szórásuk jobbára szélre, vagy onnan előre vaktába terjedt.

A bolgárok már a megfogyatkozásukig eltelt bő fél óra alatt is 46 átadást hibáztak el, ergo megfojtotta a labdakihozatalaikat a magyar presszing​ (forrás: Opta)

A magyar letámadás nullázta le a vezetést is. A rosszul olvasott szituáció különösen fájhatott olasz szemmel, mivel kedvező állásnál indokolatlanul tárult fel a pálya közepe. A magas presszingnél elengedhetetlen az összehangoltság, hogy ne adódjon nagy terület az első boly és a hátul biztosítók között, vagy legalább legyen, aki felügyeli, hogy ne lehessen akadálytalanul rászabadulni a kiszolgáltatott védelemre.

Styles és Nagy ugyanabban az ütemben ugrott ki a labdásra, akinek viszont nem okozott gondot oldalra passzolni, ahonnan könnyedén jutott el a folytatás a középpályán árválkodó Filip Krasztevhez. Innen már a hátrafelé iszkoló védelem csak futott az események után. (forrás: M4 Sport)

Az októberi selejtezőkön még fölfelé kilógó Nagy Ádám ezúttal nem élete formáját hozta: az ütemtelen kirohanáson túl az első félidőben kétszer is a saját tizenhatos előtt veszített labdát, majd csúnyán felbőrözték a büntetőnél. Persze bajos úgy kiegyensúlyozottnak maradni, hogy hónapok óta perceket kap a Serie B-ben. Akik kimenthették volna sem élnek más időket: Lang Ádám szeptember vége óta max kispados, Szalai nem vetette meg a lábát Hoffenheimben és Botka sem alapember a Fradiban, ha netán kezdő, jobbára lekapják – ilyenkor extrát remélni tényleg puszta remény.

Kényszeregyensúlyt az hozott a csapatba, hogy elöl a sérültek miatt ugyanúgy kompromisszumokra kényszerült Rossi. Sallai Roland és Varga Barnabás helyett Csoboth Kevinnek és annak az Ádám Martinnak szavazott bizalmat, aki júliusban talált be legutóbb bajnokin – váltósa még kezdeni se kezdett. A 10. percben, a második fejeséből mégis odaért – mondjuk a nyakát behúzni se nagyon volt esélye.

Ez vissza is kanyarít a konzekvens letámadás hasznához, amely ugyan gólok tekintetében fifti-fiftire jött ki, de párosulva a strukturális előnnyel – hogy a bolgár védelmi láncok között a szárnyvédőkkel kiegészülő támadóötösből mindig akadt megjátszható – magyar dominanciát eredményezett. Nemcsak elrúgatott, hanem magasan megszerzett labdákat: tizenegy a tizenegy ellen, létszámfórban, tíz a tízben egyaránt, bár utóbbiban érthetően kevésbé szervezetten. Ebben statisztikailag benne sincs az a kiharcolt szabadrúgás, amelyet Szoboszlai hallgatva Ádámra bátran bevert oda elé.

A válogatott 26 labdát szerzett a bolgár térfelén: a hatékony letámadás az első félidőben kilencszer, a másodikban 17-szer ért célt (forrás: Opta) 

Noha Szoboszlai alkotott már látványosabbat is, és azt hittük, az egyenlítési esély a lábában ragadt – benne is felrémlett az a gól, amivel a múltkor kilőtte az Eb-re a válogatottat, most Németh András mozgása tisztította a terepet –, igazi vezérként vezényelte a hajrát is. Már azelőtt is sorra erőltette ki a szabálytalanságokat, hogy ne legyen nyugta az ellenfélnek, mire az utolsót beívelte, és nem mellesleg, addigra kilenc lövés, közel egyes várható gól-mutató(xG), öt sikeres csel és kilenc megnyert párharc volt a tarsolyában.

A foghíjas összeállítástól aligha független, hogy nyögvenyelősen alakult, szerencsés fináléval, mindazonáltal kár lenne a tudatosságot vitatni. A hideg adatok fénye más megvilágításba helyezik a szenvedést.

A hőtérképekből kiderül, a bolgárok a büntetőterületük előteréből sem nagyon törtek ki, amit a magyarok körülöleltek, mindez a lehetőségek számában is tetten érhető (a kis képeken): 3:20 volt a próbálkozások aránya. (forrás: Opta)

A megkontrázott letámadást vagy a második gólt megelőző határozatlanságot érdemes körüljárni, hogy miért értek góllá. De akkor is csak egyetlenegy bolgár passz talált társat a magyar tizenhatoson belül az egész meccsen, és az összes kaput fogó, azaz mindét próbálkozásuk beakadt. Ennyire lefékezett támadójátékból a győzelem közelébe evickélni, na az az igazi szerencse, főleg ha a másik fél 2,74-es xG-t produkál, ahogy a válogatott tette.

A csoport gyengébbjei ellen mentett pontokkal döcögősebbé vált a kijutás, de hogy ennyi is elégnek bizonyult, épp azt emeli ki – és a csoportelsőség megtartásához Montenegróval szemben is elég már az iksz –, mennyire jól karcolt a magyar válogatott az odáig vezető úton. Veretlenül, de messze nem hibátlanul. Önkritikus, a fejlődés és az eredményesség egyensúlyát kereső, tervszerű, minőségi munkával. A jót nem megszokni kell, hanem elismerni.