1. Nemzetek Ligája

Bizonyos analógia mentén ez a nulladik pont is lehetne, hiszen jól elkülöníthető a többitől. Ebbe az egységbe sűrítem azokat a tényezőket, amelyek nem a válogatott teljesítményéhez, hanem a szerencsés külső körülményekhez köthetők. Nyilvánvalóan ilyen az Európa-bajnokságokon részt vevő csapatok létszámnövekedése, amely az elmúlt két alkalommal konkrétan a kvalifikációt hozta, mostanra viszont már csak a kijutás esélyét növelte – a jelenlegi magyar válogatott egy 16-os Eb-t is jó eséllyel célozna.

A mostani kjutásban viszont jókora szerepe van az UEFA másik újításának, a Nemzetek Ligájának. A barátságos meccseket felváltó sorozatot ügyesen csatornázták be az Európa-bajnoki selejtezőkre, a magyar válogatott pedig egészen emberfeletti szereplésével nemcsak divíziók között ugrándozhatott, a kiváló szereplésnek az Eb-selejtezőkben is látta hasznát. Három évvel ezelőtt még konkrétan az ért jegyet a kontinenstornára, a pótselejtezőkbe az akkori B divízió megnyerésével került a magyar csapat (ahol aztán ugye Bulgáriát és Izlandot verte a kijutásért), most pedig a csoportok beosztásánál, a kalapok meghatározásánál vették alapul az előző kanyart: az A csoportos második hely első kalapot, s ezáltal abszolválható csoportot ért. S bár a magyar válogatott önerőből teljesítette a magáét, ha esetleg nem így lett volna, a tavalyi NL nyolcadik helye gyakorlatilag automatikusan pótselejtezőt is ért volna a mieinknek.

A magyar válogatott számára nincs tétnélküli meccs, ezzel a mentalitással pedig a Nemzetek Ligája egyik legnagyobb haszonélvezője lett.

A létszámemelkedés és a Nemzetek Ligáján túl pedig még egy általános tényező kívánkozik ide: a szerencse. A magyarok kezét fogta Fortuna a csoport sorsolásakor, vagy éppen a csütörtök esti meccs 97. percében is, de a csapatunk megdolgozott ezért. Böcsülettel.

2. Az eredményesség

Mert nem kapura lövésekkel, labdabirtoklással meg magas xG-vel, hanem győzelmekkel lehet eljutni Németországba.

Egy európai selejtezősorozat abból a szempontból különleges, hogy kronológiailag kilenc-tíz hónapot is átölel, ugyanakkor rendkívül kevés meccs dönt a lényegi kérdésekről – pláne ötfős csoportban. Mindez rendkívül felértékel egy-egy 90 percet, minden pontot, a magyar válogatott pedig nem engedett hagyatékot a riválisoknak. A döntetlenek kikaparása azért is fontosabb, mint mondjuk a nemzeti bajnokságokban, mert a megszerzett egy pont mellett rengeteget számít az ellenféltől elvett kettő is. Ez nagy általánosságban igaz, aligha a bolgár diadal fájt volna csütörtök este, ha nincs a 97. perces öngól. De a podgoricai 0–0 már sorolható ebbe a kontextusba is.

A magyar válogatott eredményessége korábbi selejtezősorozatokban akaratlanul is sérült, egyszerűen törvényszerű, hogy egy csapat egymásután nyolc meccséből nem hozza ki a maximumot. A 2024-es Eb-re vezető út talán az üdítő kivétel.

Ha a meccsforgatókönyveket, helyzetek számát nézzük, a négy győzelemből kettő teljes papír, kettő pedig a szerbek elleni felülteljesítés volt, az ikszekből pedig reálisan nézve Litvániában lehetett volna győzelem, de ott is csak az utolsó percekben, mínusz kettőről felállva. Nem véletlenül féltettük csapatunkat az idegenbeli fellépésektől: a három döntetlen egyikén sem játszott (önmagához képest) jól a magyar csapat, egy lelkes és kellemetlen ellenféllel szemben. De megszerezte azt az egy-egy pontot, amely a kijutás kapujához kellett. De valljuk be, a kapun belépni a szerbek elleni duplasikernek köszönhetően sikerült.

Hét meccs, 15 pont. Ez ellenfelektől függetlenül eredményes csoportkör.

3. Az állandóság

Négy és fél év, meg kereken 50 meccs volt már Marco Rossi háta mögött, amikor ez a selejtezősorozat kezdődött, ez a szövetségi kapitányok spektrumán is nevezhető veretes rutinnak. Nem jelenthető ki, hogy a Miszter erre a nyolc meccsre hegyezte volna ki magyarországi karrierjét, de a magyar válogatott kispadján összegyűjtött nem kevés tapasztalata alapjaiban határozta meg a sorozatot. Ez nem a kísérletezés meg a majdúgyispótselejtezőn csoportja volt, ez a kapitánytól is másfajta megközelítést igényelt.

Ezt Marco Rossi talán már a Nemzetek Ligája során elkezdte: a korábbi válogatási elvét, amelyet az aktuális játékpercek és a forma határozott meg, lecserélte az állandóság égisze alá. Nagy Ádám, Szalai Attila vagy akár az elmúlt szezon fehérvári különítménye a példa, hogy a hétközben mutatott formát felváltotta a válogatott stabilitása, amely taktikai és közösségi szempontból is akkor tud a leghatékonyabban fejlődni, ha a beleillesztett személyeket a lehető legkevesebbszer cserélgeti a kapitány.

Hiába a rengeteg sérülés, az egész selejtezősorozatban mindössze 23 magyar játékos lépett pályára, köztük csak egyetlen újonc, Kata Mihály. Összevetésképp: a 2022-es vb-selejtezőkön még 35-en játszottak, olyanok is, mint Tamás Márk, Cseri Tamás, Hangya Szilveszter vagy Géresi Krisztián.

Marco Rossi felesküdött a közösségre, s telibe talált. A jelen helyett a jövőbe fektetett. Nem véletlenül aposztrofálják már klubcsapatnak a magyar válogatottat, a fluktuáció az egyes szekvenciák között még kevésbé jelentős, mint egy csapat átalakulása átigazolási időszakban. Mivel a válogatott meccsek előtt nincs lehetőség hetekig együtt készülni, a selejtezősorozatra kicsúcsosodott rendszerszintű állandóság aranyat érhetett. Egyelőre Eb-részvételt.

4. A taktikai kihívások, innovációk

Milyen könnyű dolga lehet Marco Rossinak, kéthavonta két összecsapáson kell irányítania a csapatát, a kettő között nyugodtan járhat az NB I-es meccsekre, a fia vízilabda-partijaira meg kávézni. Viccet félretéve, felfoghatatlan az a mennyiségű és minőségű munka, amelyet a szövetségi kapitány és stábja a háttérben végez, a hármas pontban részletezett állandóságnak már ez is része: a Rossi mögötti konglomerátum személyi összetétele ideális és egy ideje állandó. Ha ehhez hozzápakoljuk a fent részletezett állandóságot, meglepődhetünk, hogy nemcsak közösségi, de futballszempontból is olykor helytálló a klubcsapatos hasonlat?

Marco Rossiék az elmúlt öt évben lépést tartottak a globális futballal, s a főképp Angliából származó taktikai forradalmat elhozták a magyar válogatottnak is. Egyszerűen fogalmazva: valamennyi kérdésre megtalálták a megfelelő választ.

A selejtezősorozat előtt értelemszerűen az volt a fontos, hogy a magyar válogatott képes legyen labdás dominanciára, a labda segítségével megbontani ellenfeleit, túlmutatva az addigra tökéletesre fejlesztett reaktív futballon, amit azért kétszer el lehetett sütni Szerbia ellen.

Marco Rossinak meccsről-meccsre volt új terve. Nem akadt le az első jó megoldásnál, jobbat, korszerűbbet, váratlanabbat akart. A labdás játéknak a visszatérő elemek (mint a túltöltések erőltetése, a szélsők klasszikus mozgatása) mellett Szoboszlai Dominik lett az atyja, aki talán erre a selejtezősorozatra vált megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű vezérré – nemcsak a karszalag, a játékban betöltött szerepe miatt is. A Liverpool játékosa szinte mindig támadó középpályásként volt berajzolva a meccs előtti felállásba, de a foci aztán más szerepkört vázolt fel neki: egyre hátrébb vette fel a labdát, az őszi selejtezőkig már odáig fajult a dolog, hogy kirúgásokat is elvégzett. A mesterterv egyszerű: azon játékosunk köré szervezzük a játékot, aki a labdával a legtöbbet tudja kihozni adott helyzetből, legyen az labdakihozatal vagy helyzetkialakítás.

De a futball sem ennyire egyszerű, meccset nem egyetlen játékelem nyer, ezt a legkevésbé a jelenlegi stábnak kell magyarázni. Az a csapat, amely ennyire jól áll támadópont-rúgásokban, ennyire jól formálja maga képére az ellenfél labdabirtoklását, felkészült. A felkészültség pedig sokszínűséggel és korszerűséggel párosult. Ha meg egy újítás nem jön be (Litvánia), még mindig vissza lehet nyúlni az előző meccsekhez, a fiúk tanulékonyak, azt is betéve tudják.

5. A válogatott hátországa

Marco Rossiék állampolgársága. Nélküled. Meccsnap: ünnepnap. Közös Himnusz-éneklés. „Szoboszlai, add nekem a mezed!”. Az éjjel soha nem érhet véget. 110 ezer jegyigénylés. Szurkolók egy zártkapus meccsen. Carpathian Brigade. Telt ház egy óra alatt. Ria-ria, Hungária! Úgy lösz, ahogy lönni köll.

Egyszóval az a pozitív konnotáció, amellyel a jelen magyar válogatottja bír. Talán nincs ma még egy ilyen intézmény, amelynek ekkora nemzetegyesítő ereje és általános respektje lenne, mint ennek a csapatnak. Akkor is, ha nem nyeri meg a sorsdöntő meccset Litvániában. Akkor is, ha zárt kapuk mögött játszik. Közösség a pályán – és azon túl is.