Nemzeti Sportrádió
Most szól:
Élő Eredmények

És megint alig lövünk: a beletörődés poklában is közeledett a Fradi a csúcsfocihoz?

És megint alig lövünk: a beletörődés poklában is közeledett a Fradi a csúcsfocihoz?

m4sport.hu | Szerző: Szepes Viktor
A Ferencváros labdarúgócsapata hazai pályán is 1–0-s vereséget szenvedett az Olimpiakosztól, így szerzett gól nélkül maradt alul a Konferencia-liga rájátszásában. A görög csapat abszolút kontrollálta a párharcot, s megmutatta, hogy a magyar bajnok fejlődésének következő fejezete a nemzetközi kupaporond tavaszi fázisában vár rá. Ha megéri azt minden évben.

Mi ez, hagymásbab?

Egy pillanatra visszagondoltam a Ferencváros tavaly tavaszi nemzetközi párharcára, amikor a Leverkusen ellen mintha kétszer megnéztük volna ugyanazt a mérkőzést – mert pontosan ez volt az ember benyomása most is: ugyanazt nézi kint és itthon is. Azzal a jelentős különbséggel, hogy az első mérkőzés jelentős részében (konkrétan a vezető gólig) a Fradinak megfelelt a görög dominancia, megfelelt az eseménytelenség, talán ezáltal mi is belenéztünk a kontroll délibábjába, ám a Groupmában már nem meccsnullról indult, ergo a mérkőzésprofil azonnal a görögöknek dolgozott.

Sztankovics kettőt, Mendilibar négyet szerkesztett az egy héttel ezelőtti kezdőjén – ugye az Olimpiakosz hétvégén még nyert egy fontos bajnokit a PAOK ellen, a Fradi ellőtt egy szabadságot –, a görögöknél az első meccsen padozó Chiquinho és Podence is elég jó játékosnak bizonyult, a két zsugabubus a vendégek legjobbja volt Budapesten.

Bár a személyi összetétel, ezáltal némileg a szerepek elosztása megváltozott, a Ferencváros labdás elgondolása rendkívül hasonlóan hatott, mint egy hete Pireuszban – úgy is mondhatjuk, hogy a hagymásbab helyett krumplishalat játszott. Bár bajnokikon nem ezt szoktuk meg, de Sztankovics a vonalak között tervezte megbontani az Olimpiakoszt, ehhez a kinti 3-4-3 után most egy aszimmetrikus 4-4-2-t pakolt fel: az utolsó vonal és a két szűrő közötti területbe visszalépő Kodróval, illetve a szélről behúzódó, ezáltal a felfutó Civicnek területet nyitó Marquinhossal megtöltve.

Kodro és Marquinhos (bekarikázva) a félterületekben bontotta volna az Olimpiakosz védekezését, utóbbi ezzel nyitotta a folyosót a felnyomuló Civicnek is. Az egy héttel ezelőttihez hasonló elképzelés, másfajta kivitelezés és sajnos ugyanolyan hatékonytalanság.

Emellett – ellentétben az odavágóval – az FTC nem ragaszkodott kimondottan a bal oldali támadásépítéshez, igyekezett a pálya teljes szélességében mozgatni az ellenfelet, sőt sokkal hamarabb forgatott nagykerókkal is, amit az első meccsen szinte egyáltalán nem tett meg. Jó példa, hogy a most jobbszélre kirángatott (majd a félidőben középre visszavezényelt) Zachariassen kétszer annyi pontos passzt számlált, mint Pireuszban, pedig húsz perccel kevesebbet játszott. Ami a csapatvédekezést illeti, a Fradi eggyel merészebben állt fel: a bal szélen felnyomuló Rodinei-jel nem léptette vissza brazil honfitársát, előbbit Civic fogadta, s ilyenkor a középhátvédnek, nevesül Samy Mmaee-nak kellett kisegítenie a szélső Fortuniszra. Ezzel felmerült a kockázata, hogy El-Kaabi egy az egyben marad bent Cissével, de a meccs ezen aspektusát a Fradi jól menedzselte.

A két csapat labdás akcióinak hőtérképe. A Ferencváros szinte teljesen saját térfelére szorult, ugyanakkor nem volt annyira egy oldalra erőltetve, mint Pireuszban. A Podence-Chiquinho kapcsolat révén is a görögök a bal szárnyon voltak jóval aktívabbak.

A Fradi finomhangolásaira természetesen az Olimpiakosznak is megvolt a maga válasza. Egyrészt az eredmény okán nem kellett állandóan nyomást helyeznie a belső védőkre, El Kaabi akár fedezőárnyékkal, akár visszavontabban felvehette Maigát vagy a játékot szervezni próbáló Abu Fanit is, aminek köszönhetően mindkét hatos visszább helyezkedhetett a fent említett kulcsszereplőkre, Kodróra és Marquinhosra. Emellett Kodro rendszerint egy kilépő belső védőt is kapott a hátába, hogy ne fordulhasson kapu felé – amíg az első meccsen szinte tiltva volt, hogy a görög utolsó vonal pillanatokra is felbomoljon. S bár már mi tudjuk, hogy „minden nap egy Varga…”, a párharc második percében fejelt lesgólján kívül Retszosz, Ntoi vagy akár David Carmo segítségével is rendkívüli kíséretet biztosítottak Varga Barnabásnak, akinek ezáltal momentumai sem nagyon voltak azt követően. José Luís Mendilibar, nagy koponya vagy!

A két csapat passztérképe. A Ferencvárosnál csak a védőknél sikerült jelentős passzkapcsolatokat kialakítani, a szélsők elszigetelten játszottak. A balra húzó Olimpiakosznál jól látható, hogy a legaktívabban a középpályások játszottak össze, emellett az átlagos pozíciójuk is jóval feljebb van.

A támadójáték elfogyott, ziccer nem is volt

Bár néhány bekezdésben felvázoltam a Ferencváros vélhető labdás elgondolását, meccstervét, a tételmondat most következik: a csapatban nem volt megfelelő minőség, hogy ezt ilyen erősségű ellenféllel szemben végrehajtsa. Már az idea is halva született – a VARga Barnabás-fejes utáni videózás nagyjából másfélját leszámítva, 178 percig a komfortzónájában mozgott az Olimpiakosz, diktálta a mérkőzések ritmusát, ha engedte is a Ferencvárost felállni, abszolút tudatosan tette. Még ha az első mérkőzésen olykor-olykor el is kapott minket a Fradi-fölény illúziója, legfeljebb ez labdabirtoklásban köszönt vissza, a párharc kulcsa már ott is görög nyakban lógott.

A Fradi kétfajta játékszituációban maradt képtelen:

  • A görögök letámadása. Az Olimpiakosz rendkívül jól menedzselte a labda elleni játékát, a PPDA-görbéjük az Andok vonulataira hajazott, negyedóránként váltakozott a 18-as nyugalmi állapot és az 5.5-ös megapresszing. Az FTC értelemszerűen évente alig egy-két alkalommal, talán ebben a szezonban még soha nem is találkozott ilyen nyomással – s itt most nem a mértékére, hanem lüktetésére és precizitására gondolok –, ezzel láthatóan nem is tudott mit kezdeni; 11 az egyhez adta el a labdákat a pálya közepén, az egész párharc során alig egy-két alkalommal tudta ezt a magas letámadást kijátszani. Nyilvánvalóan az Olimpiakosz sem ütötte mindenáron a vasat, a visszatámadással sem az azonnali ziccerek kialakítása, inkább a kontroll konstans fenntartása volt a célja – amit valljuk be, meg is valósított. Nem játszani jött, csak egy pár kék szemért a papinak.
A Ferencváros 21 labdát vesztett a saját térfelén, háromszor annyit, mint az Olimpiakosz.
A Fradinak nagy gondot okozott, hogy a saját térfeléről kihozza a labdát, és ez látszik azokon az open-play passzokon is, amelyek a saját térfelén kezdődtek, de az ellenfél térfelén értek véget (61 ilyen átadásból mindössze 30 volt pontos, tehát nem éri el az 50 százalékot). Főleg a két szélen volt pontatlan a csapat az ilyen típusú passzokban.​
  • A helyzetkialakítás. A 180 perc alatt összehozott 0,87-es aggregált xG igen karcsú, nem beszélve arról, hogy a második mérkőzésen egyetlen kapura tartó lövésre futotta a Fradinak, az is Kodro „emelése” volt bő negyven méterről. Bár folyamatosan vártuk, ki veri be a görögök orrát, az FTC-nél hiányoztak a jó egyéni teljesítmények, rengeteg rossz passz, rontott átvétel, de még labdakezelési hiba is jellemezte a játékot, amelyeket értelemszerűen bajnokikon nem szoktunk meg. Az ellenfél egyénileg jobb játékosokból áll, csapatként gyorsabban és jobb minőségben futballozik – de mindez önmagában még nem hordozza magában két meccs teljes impotenciáját. Ismét citáljuk ide a tavalyi Leverkusen-meccset: a Fradi kapufáig jutott, sőt Hradeckynek is több bravúrja volt. Most szegény Pasalakiszt alig-alig dolgoztatták, az első meccsen még úgy, ahogy védenie kellett egy-két kísérletet, csütörtökre néhány lehúzandó beadás és elhúzandó kirúgás maradt neki. Éppen ezért nem gondolom, hogy jó irány a „nem volt ebben több”: a továbbjutás szempontjából valóban nem, de bízom benne, hogy nem a két csapat közötti valódi különbséget, csupán jelen kórképet tükröz a 180 perc alatt kidolgozott fél gólhelyzet. Se tutti frutti, se rumos dió, se kávé.
A Fradi 22 kísérletből mindössze négyszer (!) tudta pontosan bejátszani a labdát a tizenhatoson belülre. Az Olimpiakosz ebben a tekintetben is sokkal jobban teljesített (34/19 pontos passz), és főleg a Fradi-tizenhatos jobb oldalát támadta.​

A magyar csapat az első meccs végén felvett mentális állapotból nem tudott kitörni. Bár a hazai meccsre poklot harangoztak be, tűzijátékkal is „kedveskedtek” a görögöknek, a 22 ezer hangos fradista egyébként tényleg kiváló hangulata csak magyar kontextusban számít pokolnak, az El-győztes edzőt és rutinos, nemzetközi szintű csapatát nem zökkentette ki. Ami viszont nagyobb baj, hogy láthatóan a zöld-fehéreket sem. A magyar csapat játékosai tanácstalanul, egyfajta apatikus állapotban futballoztak, amelyből nem voltak képesek kitörni a lefújásig – Sztankovics frappánsan fogalmazott, hogy a szurkolótábor szikráját nem tudták lángra lobbantani. A szerb mester kettős cserékkel, szerkezetváltással is próbálkozott a második félidőre (3-1-4-2-ben építette a játékot), de lényegi változást nem hozott. Talán egy szerencsés gól mindent átkalibrált volna, visszahozta volna a béka teste alatt lévő önbizalmat, de ennek a csírája sem nagyon dolgozott a Fradi játékában – a legmagasabb játékos-xG Samy Mmaee-hoz köthető, aki szögletek után tudott néha fejelni, kapura veszélytelenül.

A Fradi teljesen veszélytelen volt az Olimpiakosz kapujára, a 11 próbálkozásból csak egy talált kaput, a csapat xG-je pedig mindössze 0,56 volt. Az Olimpiakosz 20-szor lőtt, xG-ben pedig 1,83-as értéket hozott.

A Ferencváros mintha idő előtt beletörődött volna sorsába, a játék minőségén nem tudott emelni, legfeljebb azt a minimálisat, amit engedélyeztek számára. A kedvezményezett az Olimpiakosz korporésön lett.

A kamion a miénk, merre akarunk menni vele?

Mivel véget ért, érdemes mérleget vonni a Ferencváros 2023/2024-es nemzetközi kupaszerepléséből, beleillesztve a korábbi évek tematikájába. Nyilvánvalóan a hamar érkező Klaksvík-blama alapjaiban firkálta át a fejlődési ívet, a Fradinak teljesen más közegben kellett marandót alkotnia, Máté Csabával gond nélkül gázolt át olyan kemény ellenfeleken, mint a Hamrun Spartans és a Zalgiris Vilnius. Innentől pedig egy lemásolt út: kiváló csoportkör, továbbjutással, majd egy szerzett gól nélküli rájátszáspárharccal.

Mielőtt rátérnék a konkrét szezonra, érdemes egy anomáliát eloszlatni: bár a futball egyre több alkotóeleme támasztható alá statisztikai adatokkal, maga a nagy összes, amit „játéknak”, „teljesítménynek” aposztrofálunk, továbbra is szubjektív. Azaz mindenkinek mást és mást jelent a „BL-szintű csoport”, a „nemzetközi szintű ellenfél” és társai, a magunk kedvenc analógiáját társítjuk hozzá.

Éppen ezért:

1. A Ferencváros nemzetközi szereplésének megítélésekor nem eshetünk a sorozatok korlátai közé. A klasszik BL-elit mögött nincsenek tipikus El-szintű meg Konferencia-ligás csapatok, mert a Fradi példájából is látható, hogy ez a skála évről évre ingadozik, s egy Európa-ligás csoportelsőség nem ér automatikus negyeddöntőt eggyel lejjebb a következő évben. Már maga a harmadik számú sorozat is egyetlen borzasztó meccs eredménye, tehát nem lehet explicit kijelenteni, hogy a Ferencváros egyértelműen visszaesett az előző szezonhoz képest, mert még egy körrel kevesebbet is ment egy papíron gyengébb sorozatban.

2. A mérkőzések és az összteljesítmény értékelésénél mégsem szabad a kontextust nélkülözni: saját bőrén tapasztalja a magyar bajnok a csoportkör és az egyenes kieséses szakasz közti különbséget. Azaz ne gondoljuk, hogy a Fiorentina elleni páros iksz egyértelműen a Ferencváros Fiorentina-szintű mivoltát legitimálja, egyszerűen az adott körülmények között – saját erényeit is felvillantva – kisajtolt két pontot az olaszokból. A kupatavasz más kávéház, és a Fradi még csak most kóstolgatja ezt a kicsit még keserű lattét. Nem véletlen, hogy a hirtelen halálban sokkal ritkábbak a meglepetések, jobban kidomborodnak a különbségek. Ahogy az is közel egy évtized munkája volt, hogy a Ferencváros csoportkör-specialista legyen, úgy adja magát a következő lépés, egy versenyképes teljesítmény a tavaszon, amikor már az ellenfél sem csak rálegyint a magyar bajnokra.

Így tehát hiába a „csak” harmadik számú kupasorozat és a várakozások konszenzuális alulmúlása az Olimpiakosz ellen, véleményem szerint a Ferencváros lépett előre. Mint már korábban is említettem, a Sztankovics által megálmodott labdás játék egy szebb jövőt vetít, hiszen a zöld-fehérektől jellemzően a teljes reaktivitást szoktuk meg Csercseszov, Stöger, de akár Rebrov alatt is, ha kiléptek a magyar bajnokság lábvízéből valamilyen főtábla hullámmedencéjébe. Ehhez képest a Ferencvárosnak még erősebb ellenféllel szemben is megvolt a maga aktív meccsterve, amely nem csak az ellenfélhez igazodott, hanem saját erősségeire fókuszált, esetleg meglepetést kívánt okozni adott riválisnak. Ennek a leglátványosabb és -sikeresebb elemét Firenzében figyelhettük, de a balul sikerült görög párharc során is pislákoltak a jelei – kudarcot vallani pedig még mindig nemesebb dolog, mint meg sem próbálni. Értelemszerűen nyáron a film forog tovább, s a következő jelenetben már ezt a labdás játékot lenne jó gyorsítani, pontosítani, taktikailag méginkább elmélyíteni.

A Ferencvárosnál egymást érik a különböző küldetések, Csercseszov egy éve még BL-nyolcaddöntőt akart, Ramírez néhány hete a Kl-döntőt lőtte be a csapatnak; azaz a motiváció dolgozik az európai futballhoz való felnövés érdekében. De az út hosszú: megfelelő minőségű és mélységű játékoskeret, mellé egy olyan mentális állapot kialakítása, hogy a csapat vezéregyénisége társait tüzelje, ne labdaelrúgásért kapjon sárga lapot. Ebbe a fejlődési mintába illik a meccshalasztások elfelejtése is – elvégre a csapat több mint harminc játékosból áll, a halogatás, a félelem nem az út Európa legjobbjai közé. Ugyanankkor viszont ott lebeg az örök dilemma: az NB I jelentős színvonalemelkedése nélkül (és a jelenlegi keretek között maradva) milyen ütemben tud a Ferencváros fejlődni? Mennyire tolja el az egyes építkezési fázisokat, hogyha beragad a purgatóriumba, s valóban kihívást jelentő mérkőzéseket már csak a nemzetközi színtéren játszik?

A nemzetközi kupatavasz – legyen az bármelyik sorozat – egy új fejezet, a következő emelet, a tartós eredményesség pedig még messze van. A Fradi az elején jár, s szomorú, hogy csak évente kettő jut az ilyen meccsekből, de nyilván itt már farkastörvények uralkodnak. A klub nem tehet mást, mint levonja a megfelelő tanulságokat, s jövőre, meg azután is visszatér ebbe a fázisba, hogy a sokadik tapasztalás után meginduljon tényleg Európa élmezőnyébe. Csak ne spórolja ki a továbbjutást!

UEFA Európa Konferencia-liga, rájátszás, visszavágó
Ferencvárosi TC–Olimpiakosz Pireusz (görög) 0–1 (0–1) összesítésben: 0–2
Budapest, Groupama Aréna

V: Clément Turpin (francia)

Gólszerző: El Kaabi (45. – tizenegyesből)
Sárga lap: 
Varga B. (42.), Abu Fani (87.)

FTC: Dibusz – Wingo (Makreckis, a szünetben), Cissé, Mmaee – Zachariassen (Ben Romdhane, 67.), Maiga, Abu Fani, Civic (Ramírez, 67.) – Kodro (Pesic, a szünetben), Marquinhos (Katona, 85.) – Varga B.
Olimpiakosz: Pasalakisz – Rodinei, Retszosz, David Carmo, Ortega – Ciquinho (Joao Carvalho, 90.), Hezze – Fortunisz (Maszurasz, 74.), Andre Horta (Iborra, 74.), Podence – El Kaabi (Jovetics, 79.)

A cikkben felhasznált adatok és grafikák forrása: Opta.

A cikkben dőlt betűvel szedett részleteket Sergio Corbucci És megint dühbe jövünk c. filmjéből merítette a szerző.

Borítókép: Major Máté

További tartalmak