Musorujsag
Élő Eredmények

A szurkolókat megosztja, elemzők dicsérik: merre tart a Blagojevics-projekt Debrecenben?

A szurkolókat megosztja, elemzők dicsérik: merre tart a Blagojevics-projekt Debrecenben?

m4sport.hu | Szerző: Szepes Viktor
A tavalyi bronzérmet övező debreceni futballáz után egyre több az elégedetlenkedő a DVSC környékén, a legutóbbi bajnokin – amelyen a sereghajtó Mezőkövesd verte meg – a csapat a helyszínen és internetes kommentek formájában is kapott hideget-meleget, élen Szrdjan Blagojevics vezetőedzővel. A szerb szakember játékát rengeteg elemzésben, podcastben méltatták (méltattuk) az elmúlt másfél évben, de a sablonos játék kezd kiismerhetővé válni, ami a nézőknek unalmat, az ellenfélnek lehetőséget jelent. Hol tart most a projekt Debrecenben, és merre kellene mozdulnia, hogy a futballáz negatív konnotációja visszaszoruljon?

A hajdúsági Guardiola(?)

A 2000-es második etapját, majd a következő évtized elejét ölelő Loki-sikersorozat természetes hanyatlásnak indult mintegy tíz évvel ezelőtt. A riválisok – elsősorban a Fehérvár és a Ferencváros – folyamatos erősödése mellett a Debreceni VSC megrekedt, elvesztette névadó szponzorját, az addigi állandóságot bizonytalanabb korszak váltotta fel. Bár továbbra is abszolút a magyar labdarúgás frontvonalába kell sorolni, s az elmúlt években háromszor is felkúszott a dobogóra, 2020-ban a másodosztály bugyraiba is alámerült, amire azt megelőzően 31 évvel korábban volt példa.

A visszajutás szürke szezonját követően aztán 2022 nyarán aztán lecsapott a nagyerdei ménkű: teljes menedzsmentváltás történt a csapatnál. Az új projekt kulcsfigurái Ike Thierry Zaengel, a DVSC Futball Zrt. Igazgatótanácsának elnöke, Haok Hovakimyan sportigazgató és – mint egy pár hónappal később kiderült – Szrdjan Blagojevics vezetőedző lettek.

Szrdjan Blagojevics és a Loki tavalyi helyezése (fotó: dvsc.hu)

A játékoskeret lecserélése, felduzzasztása elengedhetetlennek tűnt, ehhez elsősorban az új vezetőség kapcsolatrendszerét használták fel, ahogy a fejlődés további állomásainál is, gondolok például a Villarreallal való akadémiai együttműködésre. Ahogy a Diósgyőrrel kapcsolatban is fogalmaztam, egy ilyen mértékű játékosáramlás magában hordozza a vakvágányokat – emlékszik még bárki Saná Gomesre, Olawaléra vagy Neofitidiszre? –, mégis ezen a nyáron építették fel a jelenlegi csapat vázát: a DVSC bástyái mellé szerződtetett Megyeri Balázs, Meldin Dreskovics, Dusan Lagator vagy éppen Christian Manrique a mai napig alapemberek.
A Joao Janeiro-féle első próbálkozások igen nyögvenyelősen alakultak, a portugál szakvezető önként mondott viszlátot hat fordulót követően, nyeretlen csapatot adott le a 12. helyen. A rövidke Dombi Tiboros átmenetben aratott első győzelem már jelzett egyfajta spirituszt – úgy ünnepelték, mintha BL-t nyertek volna – de a legjobbat mégis Blagojevics érkezése hozta ki a keretből.

A szerb szakember elfogadását segítette, hogy már a bemutatkozó mérkőzésein eredményt ért el – hazai pályán az első két alkalommal négyig jutott a Loki. De az is rögtön látszott, hogy a vezetőedző személye az átlagosnál nagyobb hatással lesz a klub életére, nem úgy, mint mondjuk Kisvárdán, vagy egyáltalán a magyar közegben megszokott. Blagojevics egy alapvetően merev szakember, aki igyekszik kontrollálni maga körül mindent, legyen szó játékosairól vagy épp a saját érzelmeiről. Éppen ezért edzőként is ilyen játékot álmodott meg: fegyelmezett, merev focit, amely a labdabirtokláson keresztül kontrollálja adott mérkőzését. Mindez magas taktikai józanságot, és a megszokottnál kevesebb improvizációt igényel a játékosoktól, amely egyben rámutat, miért nem működött mondjuk Horváth Krisztofer debreceni projektje: ő szereti állandóan a labda köré pozicionálni magát, így a bohém focija sokkal jobban érvényesül például Kecskeméten.

Kapcsolódó tartalom

Bár magyar szakemberek előszeretettel puffogtatják a „labdabirtokláson alapuló támadófutball” kifejezést, mégsem találkozunk sok olyan csapattal, amelyik felfedezhető stílussal ezt meg is valósítja. A DVSC ilyen, sőt mivel Blagojevics az élethosszig tartó tanulás címén folyamatosan elemez Premier League-meccseket, nem titkoltan Guardiola Cityjéből, Arteta Arsenaljából és De Zerbi Brightonjából is vesz át elemeket – nyilván a cívisvárosi játékosok szintjére szabva. Mindhárom említett angol csapat pozíciós játékot favorizálja, azaz a játékosok a pályán bizonyos pozíciókat betöltve, a labda és az ellenfél folyamatos mozgatásával generálnak előnyöket. Strukturális, dinamikus, pozíciós vagy minőségi előnyöket – ebből bontják az ellenfél védekezését, jutnak beadásokhoz, gólhelyzetekhez.

Nicsak, koncepció!

Aki a futballelméletben megmártózott, biztosan találkozott már Herbert Chapman nevével, a WM-rendszerrel, a fordított piramissal (azaz a csapat a támadási irányban szélesedik, folyamatosan nyomás alatt tartva az utolsó vonalat), ezek trendi változata határozza meg korunk élcsapatainak egy jelentős részének játékát, a Lokiét is. A pozíciós alapú játékban a játékosoknak fix szerepeket kell betölteni, legtöbbször 2-3-5-ös vagy 3-2-5-ös (3-2-2-3, kinek hogy tetszik, ez formálja a W és M betűket) alakzatot bontani és újra felvenni. Éppen ezért mindegy, hogy a kezdőcsapat éppen 4-2-3-1-ben vagy 4-3-3-ban van megadva, a játékosoknak az adott rendszeren belül kell a maguk pozícióját megtalálni – a már említett előnyöket pedig ezek folyamatos változtatásával tudják kialakítani.

Bármennyire is hihetetlen, de Magyarországon ez a játékelgondolás gyerekcipőben jár. A honi bajnokság csapatai többnyire reaktív focival pancsolnak az OTP Bank Liga élménymedencéjében, erősek az átmenetekben, pontrúgásokban. Mivel a célnak megfelel, a folyamatos eredménykényszer és a vezetőedzők állandó fluktuációja miatt pedig amúgy sem érdemes filozófiákban, hosszútávú folyamatokban gondolkodni. A 12 csapatos bajnokságban nincs idő kísérletezésre, finomhangolásra, minden meccsnek jelentősége van – a tulajdonos, a szurkoló, a szakma elvárása legalább három pont az adott hétvégére, különben fenyeget a kiesés, olyan borzalmas nyomás alatt meg már ki gondolkodik hosszútávú filozófiában, nem igaz? Üdítő változatosságot hozott a Kuznyecov-féle Diósgyőr és a DVSC modern pozíciós játéka, amelyet a magyar labdarúgásban dolgozó elemzők, illetve újságírókollégák is rendszerint dicsérnek. Egyrészt, mert a topbajnokságokban figyelt játékelemeket végre-végre felfedezhető a magyar NB I-ben, másrészt, mert a futball egy megfoghatatlan, csak részben definiálható szépségét mutatják be a pályán.

A DVSC progresszív passzainak hőtérképe az aktuális szezonban. A pozíciós játékra jellemző szimmetria és a félterületek hatékony bejátszása is megfigyelhető.

Aki folyamatosan követi a Loki meccseit, bizonyára tudja, hogy a Blagojevics-féle csapat is járatással és a játékosok pozícióival igyekszik állandó nyomást helyezni az ellenfélre, kontroll alatt tartani azt, amit a statisztikák is alátámasztanak, hiszen labdabirtoklásban, támadóharmadba juttatott labdák, passzok számában, pontosságában is egyaránt második a Ferencváros mögött (amely stratégia helyett inkább minőségi fölényére épít). Avagy a koncepció és az elvek stílust szülnek. Filozófiájuk mentén a játéképítésben a szabad embert keresik, amelyet a már említett előnyökből is teremtenek meg. A játékosok számára fontos kapaszkodót ad, hogy a pálya melyik területén, milyen passzsávokra számíthatnak, játékostársaik és ellenfeleik milyen pozíciókat vesznek fel hozzájuk képest. Azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a pozíciós támadások nem feltétlenül a gólszerzés melegágyai. Ott van példának az Arsenal: mostanában hatosával lövöldözi a találatokat a Premier League-ben, de a góláradat alig harmada születik valóban felépített támadásból. A cél sokkal inkább a kontroll folyamatos fenntartása, a nyomás pedig beadásokat, pontrúgásokat, az ellenféltől hibákat, lecsorgó labdákat szül – azokból lehet eredményesnek lenni.

Példa múlt szombatról: a Debrecen építkezése 3-2-5-ben (fotó: M4 Sport).

Szurkolói szemmel

Bődi Balázs, DVSC-szurkoló, a Lokomotív Blog szerkesztője:

„A meccshangulat alapvetően nem változott a tavalyihoz képest, az érdeklődés megvan a csapat irányába a szurkolók részéről. Érződik, hogy a debreceni közönség ki van éhezve a sikerekre és a régi hangulatra, és bár akadnak negatív élmények az elmúlt egy évben nagy érdeklődéssel várt hazai meccsek kapcsán, még így is inkább pozitív az összkép. Az edzőkérdés most teljes mértékben a központi téma a szurkolók körében, és elég nagy a megosztottság. Két tábor van, az egyik szerint Blagojevics futballja nem vezet sehova, és az eredményesség csak az ő leváltásával javulhat. A másik tábor kitart a tréner mellett, az alapfilozófia jó, a játékospolitikát tekintve akadtak bakik az elmúlt fél évben, és hosszú távon ki lehet lábalni ebből a gödörből. Véleményem szerint badarság lenne ezt a másfél éve építgetett koncepciót felrúgni a rövid távú eredményesség biztosítása érdekében. Én hiszek abban, hogy hosszú távon sokkal célravezetőbb, ha nem adjuk fel az elveinket, azaz kitartunk a vezetőedző mellett. Blagojevics filozófiája már annak idején az első mérkőzésén is feltűnő volt még nekünk, laikus nézőknek is. Sok olyan elemet hozott be, ami Magyarországon egyáltalán nem volt megszokott, csak a topligás csapatok meccsein láthattunk ilyeneket.

Tavaly nyáron én úgy fogalmaztam, hogy ez a DVSC az elmúlt 10 év legerősebb DVSC-je, és ezt még úgy is ki mertem jelenteni, hogy ebbe a 10 évbe az utolsó megnyert bajnoki címünk is beletartozik. A keret legnagyobb erőssége szerintem az, hogy minden poszton van legalább két minőségi játékosunk, és Blagojevics filozófiájának hála sokkal könnyebb egy-egy játékost pótolni adott esetben. Gyengeségnek egy-két hiányposztot érzek, amiből a legfeltűnőbb pillanatnyilag a csatársor, illetve hogy továbbra is nagyban függ a játékunk minősége Dzsudzsák Balázstól. Ami szerintem óriási előrelépés a korábbi évekhez képest, hogy nagyon kevés olyan meccsünk van, amin azt éreztem, hogy ne tette volna oda magát a csapat. Sokkal könnyebb egy vereséget feldolgozni, ha azt látjuk, hogy a csapat mindent megtett, csak nem volt szerencsénk, vagy jobb volt az ellenfél, ilyen volt a Fradi és a Fehérvár elleni két vesztes meccsünk. Viszont az olyan találkozókat, mint a legutóbbi, Mezőkövesd elleni, már nehezebb megemészteni. A szezon elején mi, szurkolók talán túlságosan is elragadtattuk magunkat, és irreális célokat fogalmaztunk meg. A tavalyi bronzérmünk óriási bravúr volt, és bár kifutott eredménynek nem nevezném, mégsem tartunk még ott, hogy ezután folyamatosan elvárható legyen a top3-as szereplés. Ebben a 12 csapatos bajnokságban, ahol gyakorlatilag két-három csapatot leszámítva mindenki a kiesés elkerüléséért küzd, szerintem óriási dolog, ha egy csapatnak ténylegesen nincsenek kiesési gondjai a szezon során. Merészebb céljaink remélhetőleg a következő szezontól lehetnek.”

A Blagojevics-foci és a szurkolók kapcsolatának további neuralgikus pontjai:

Eredmény
Mert manapság mindent felülír. A Blagojevics-projekt az első szezonjában NB I-es dobogót ért, értelemszerűen a szurkolói lélektan innentől ezt tekinti origónak, nem akarja alább adni. Pedig a realitás mást diktál: a keret mélysége magyar szinten kiemelkedő, a koncepció dicséretes, de a minőséget tekintve nem beszélhetünk például Ferencváros-szintről, egész egyszerűen NB I-es kontextusban átlagos, esetleg kicsivel jobb játékosokról – és edzőről. Messze még a vége.

Ha pedig kitekintünk a Hajdúságon túl, abszolút normális, hogy egy futballklub felemelkedése eredmények tekintetében nem lineáris, a Fradi „új” projektjének első bajnoki címét itthon negyedik hely és ezüstérem követte (több selejtezős bukással), de a Manchester Citynek is beletelt egy évtizedbe, mire arab tulajdonosával Bajnokok Ligáját nyert. Lényeg a lényeg, egy bronzérem a következő szezonra nézve nem sokat jelent – pláne a magyar NB I-ben.

Kapcsolódó tartalom

Játékstílus
A mérkőzéseket utólag is elemző fanatikusok – mint Bődi Balázs – könnyebben észlelik a fent részletezett pozíciós játék látványos szépségeit, de a Nagyerdei Stadionban végsősoron Zsóri Dániel az etalon, a lelátó népét a helyzetek és gólok tartják tűzben, és akkor utána jönnek a cselek, majd összjátékok, labdakihozatalok, amikben a DVSC tényleg penge. A sor elején viszont nem: csak a Mezőkövesd meccsein esett kevesebb gól ebben a szezonban – a Loki kevésbé hatékony, az ellenfél pedig kellő passzivitással és szervezettséggel engedi labdát járatni, mert a korábbinál kisebb hatékonysággal alakít ki belőle gólveszélyt.

Mivel a hétvégén a Paks–Debrecen meccset rendeznek, érdemes is párhuzamot vonni: Bognár György is lefektetett filozófia mentén játszatja csapatát, csak éppen a fegyelmezett, pozíciós alapú foci teljes ellenkezőjével, gyakorlatilag a káosz ura. Mivel a megszerzett labdákat rendszerint postafordultával vagdalja az ellenfél tizenhatosára, azaz a játék jóval többet tölt egy meccsen a veszélyes zónákban, mint belső védők látszólag céltalan járatásával. A DVSC focija elegáns, de valljuk be, a szurkolónak unalmassá válhat, a Paksé pofátlanul direkt, de kevésbé szép – szurkolója válogatja, kinek melyik jön be.

Higgadtság
A kétélű fegyver. A Blagojevics-kurzus egyik legmenőbb alkotóeleme, hogy meccsszituációtól, ellenféltől függetlenül ragaszkodik a saját elképzeléseihez, türelmes és megköveteli. A szurkolóban ugyanakkor disszonanciát szülhet: más csapatok hátrányban már negyedórával a vége előtt centerré avatják egyik-másik belső védőjüket, miközben a Loki látszólag tili-tolizik, időnként konkrét tervvel, máskor valóban tanácstalanul. A felrajzolt taktikához, az előre védekezéshez, azonnali visszatámadáshoz és a passzútvonalak csapágyasra járatásához pedig ellenféltől függetlenül ragaszkodik a Lokomotív. Ez egyrészt dicséretes és vagány, remek példák a Fradi elleni meccsek, amelyeken a csapat szintén hű marad önmagához (más magyar csapatoknál ez nettó vakmerőség…), vegyes eredménnyel. De ha a csapat ragaszkodik a magas presszinghez, formás labdakihozatalaihoz erősebbek ellen, az visszájára sülhet, példának okáért a Rapid Wien elleni 0–5, amikor az indiszponált Debrecent agyonbüntették az osztrákok. Lehet, hogy egy banális, reaktív foci egy-kétgólos vereséget, akár végletekig kiélezett meccset hozott volna, egy szurkoló bizonyára szívesebben fogadja azt, mint az ötös pofont.

A Blagojevics-csapat türelme rendíthetetlen, a szurkolótáboré kevésbé (fotó: dvsc.hu)

Kiszámíthatóságtól pechpakkig

Blagojevics bronzérmes csapatához képest a Loki láthatóan visszaesett.

Pont/meccs: 1.88 ➡️ 1.39
helyezés: 3. ➡️ 6.
pontok-várható pontok 5.2 ➡️ -4.5

Mint már korábban is említettem, mivel a csapat játékoskerete alapvetően nem emelkedik ki az OTP Bank Ligából, a visszaesés teljesen természetes folyamat – elég csak a másik tavalyi dobogós, a Kecskemét példáját idecitálni. A hanyatlás mértéke pedig egyelőre nem drasztikus, bár a Debrecen aktívan nem ostromolja a dobogót, stabil középcsapat, jóval közelebb Európához, mint a kieséshez.

Ha összehasonlítjuk a nyári vakáció előtti és utáni Lokit, az alábbi aspektusokat érdemes kidomborítani:

A játékoskeret ereje és mélysége. Bár a kezdőcsapatból lényegében csak Dorian Babunszki vált ki, kulcsposzton szenved deficitet a DVSC. Bárány Donát nem rossz játékos, de hiába elképesztően párharcerős, a kapu előtt nem tudja az északmacedón hatékonyságát reprodukálni. Az ősszel kölcsönvett Majdevac hamis prófétának bizonyult, a télen érkező Thor Ulfarsson biztatóbban mocorgott, de makacs sérülése miatt hosszú időre kieshetett. Bárány elsőszámú helyettese jelenleg a 19 éves Batai Tamás, akinek még nincs egy teljes meccse az NB I-ben. Szintén fontos ember dőlt ki Kusnyír Erik személyében, akit keresztszalag-szakadása révén közel egy évre elveszthetett a DVSC. A helyén jobbekkben Baranyai Nimród tehetséges, de a Kusnyír javára írt pár év abszolút tetten érhető kettejük teljesítményén. A távozó szélsők (Varga Kevin, Sós Bence) helyére igazoltak közül Domingues kimondottan jó fogás, Joao Oliveira egyelőre nem váltotta meg a világot. A múlt szezonban rendkívül szerencsés volt a Loki, hiszen alapemberei közül szinte valamennyi kihúzta sérülés nélkül, a kapusposzton keletkező néhányhetes űrt Marko Milosevics leigazolásával orvosolták, abból sem volt probléma.

Hatékonyság. A várható pontok tekintetében – ami nagyjából az xG és az xGA különbségéből származik – az elmúlt szezonban öttel fölül produkálta magát a csapat, ebben az etapban közel öttel alulmúlja. Nyilván ez szorosan összefügg Dorian Babunszki személyével, aki egymaga tömbösítette a gólokat, 13-mal zárt, most a házi gólkirálynak (Dominguesnek) mindössze öt van. De más mutatókban is tapasztalható visszaesés – például hiába az egyik legjobb a támadó szögletek utáni hatékonyságuk (már ami az első érintést illeti, ez a kisszögletes variációknak is köszönhető), mindössze egyetlen gólt jegyeztek belőle a bajnokságban. Pedig a meccsenkénti xG-mutatóban alig tapasztalható visszaesés (1.55 ➡️ 1.42), a szerzett gólokban 0,34-es a hanyatlás, a minimális felülteljesítésből minimális alulteljesítés lett.

Összességében elmondható, hogy a DVSC játéka abból a szempontból továbbra is célt ér, hogy a kapustól tizenhatosig felépül, az ellenfél kapuja elé juttatott labdák (ez az ún. deep completion) és boxon belüli érintések abszolút hozzák, sőt az ellenfelek passzivitása révén kicsit még felül is múlják a tavalyi adatokat. Ám ezekből kisebb minőségű helyzetek születnek, a xG/lövés mutató több mint egy századot visszaesett, mivel a csapat – bár próbál – nem igazán tud a pálya közepén bontani, az rengeteg beadással kísérletezik, többnyire a szélső védőktől, ami kifele csavarodó labdát eredményez. S hiába kiemelkedő ezek pontossága, szerzett gólokat ezek, és az amúgy jól komponált pozíciós támadások is egyre ritkábban eredményeznek.

A DVSC átlagos veszélyteremtési pozícióinak hőtérképe. A megfelelő szélesség révén a két szélen rendre alapvonalig jutnak, a pálya közepén, a 14-es zónában viszont egyáltalán nem hatékonyak.
A támadóharmadba juttatott labdák tekintetében enyhe bal fölény megfigyelhető – a tükör szélső védőként is játszó Ferenczit itt is érdemes kiemelni.

Kiszámíthatóság. A Blagojevics-kurzus első látásra az ellenfelek jelentős részének okozott meglepetéseket, ám mivel a sémák gyakorlatilag másfél éve ugyanazok, egy idő után kiismerhetővé vált. A pozíciós játékban kulcsfontosságú szélső védő-szerepek szinte folyamatosak, a középpályás mellé belépő tükörvédő rendszerint balról Ferenczi, aki aztán a félterületben próbál a sorok között helyezkedni, majd a jobblábas szélső befelé mozgására vált ki a szélességet biztosítani. Ojediran rendszerint nem igényel szűrőtársat, így az ő pályára lépésekor a középpályás mozgások sokkal fluidabbak, visszalépő társ hiányában 3-1-6-os támadásépítés is rendre kialakulhat.
Persze ebben megvalósításban nem a váratlant építed a játékba, hanem adott sablonokat gyakorolsz a tökéletesig. Csak van egy ellenfél is, aki ezekre egy idő után számít, s megkönnyíti a dolgát, ha tudja, milyen játékszituációban mit dobnak elé. Az ellenfelek PPDA-mutatója például látványosan visszaesett az elmúlt szezonhoz képest, azaz a legtöbb NB I-es csapatot már nem zavarja, ha a Loki kezdeményez, mert pontosan erre készültek fel ők is.

A DVSC beadási zónatérképe a szezonban. Itt is megmutatkozik, hogy a két szélen tudja megbontani az ellenfelet, Ferenczi és (amíg egészséges volt) Kusnyír révén. A jobb félterület vélhetően Dzsudzsák Balázs révén aktívabb.

Szerencse. Az alfa és az omega. A tavaszi újrakezdés óta kimondottan peches a DVSC:
1. A DVTK ellen jobban játszott, de egy egyéni hibából gólt kapott. 2. Az FTC-vel vívott bajnokin több és magasabb minőségű helyzetet alakított ki, mégis a Fradi nyert. 3. A Fehérvár otthonában Tóth Balázst tették naggyá, miközben vesztüket egy rendkívül szigorú VAR-ítélet, egy büntető újrarúgatása okozta. 4. Az MK-nyolcaddöntőben tizenegyespárbaj után estek ki. 5. A már említett sérülések, Ulfarsson és Kusnyír is olyan posztról estek ki, ahol igencsak kéne a segítségük.

Mezőkövesd és hogyan tovább

A Mezőkövesd ellen nagyjából a második félidő elején csendültek fel a „Mi van?”, illetve a „Nagyon gyenge” szalonképtelen mashupjai a Nagyerdő légterében. A Loki-szurkolók természetesen végtelenül felháborodtak a sereghajtó elleni vereségen, de az elégedetlenség dallamai már gól nélküli állásnál is bőven duruzsoltak. Pedig abban, amit eltervezett, a Debrecen szerintem egyáltalán nem volt rossz, megteremtette és -találta azokat a területeket, amelyek gólszerzéshez vezethettek volna. 40 labdát szerzett vissza a vendégtérfélen, 5.6-os PPDA-mutatót pakolt ki (szemben a kövesdiek 26.2-es passzivitásával), a 34 tizenhatoson belüli érintés pedig a csapat szezonbeli átlagának több mint duplája.

Mi volt a probléma?

Egyrészt a forma. A hétközi 120 perc révén is Blagojevics kezdőcsapatában egyetlen játékos sem volt, akinek lett már volna gólja 2024-ben, plusz ugye Bárányt csak az a Batai tudta pótolni, akinek azt megelőzően hat NB I-es játékperc volt a lábában. A hullámzó Lokomotív kulcsjátékosai egytől egyig a padról szálltak be, de nyilván a drámai kiesés után 65 órával nem tudták felpörgetni a csapatot. S bár a Debrecen a mérkőzés folyamán eljutott jónéhány ígéretes lehetőségig, számtalan elkapkodott megoldás, rossz passz, labdakezelési hiba akadályozta meg a ziccerek kialakulását. A bal oldalt Ferenczi a rá jellemző aktivitással játszotta be, Vajda Botond és Szuhodovszki is jól mozogtak, ám a Babunszki-faktor hiánya a kapu előtti gyámoltalan megoldásokon abszolút kitűnt. Szegény Stefan Loncar háborította fel leginkább a szurkolókat, aki tényleg rendre gólhelyzet küszöbén választott rossz döntést, az ő formahanyatlását Bődi Balázs is megemlítette.

Újabb beadásáradat, a Mezőkövesd ellen 37. Ferenczi kiemelkedően aktív volt ismét.

Másrészt az ellenfél. A Mezőkövesd egy NB I-es archetípus, masszív kontracsapat. Éppen ezért számára is tökéletesen megfelelt a 621 debreceni passz és 65 százalék fölötti labdabirtoklás, közel kétszer annyi kapura lövés, mert a veszélyes kontráiból még nagyobb minőségű helyzeteket is tudott kialakítani (xG: 1.06–1.31). Az pedig csak hab a tortán, hogy végül nem egy ilyen kontra, hanem Bőle Lukács villanása ért plusz két pontot a Kövesdnek, ilyen alacsony minőségű lövőhelyzetig Szuhodovszki és társai is eljutottak, csak a kaput nem nagyon találták el.

Kapcsolódó tartalom

A Paks elleni összecsapás ebből a szempontból más lesz: ott nem nagyon képzelhető el mindkét csapatnak fekvő meccsprofil. Az első közös bajnokin káosz uralkodott, a listavezető meg is nyerte 2–0-ra, a másodikat a DVSC dominálta, s úgy nyert 1–0-ra, hogy lőhetett volna még vagy ötöt.

De a debreceni szurkolóknak meg kell emészteni: nem ezen a bajnokin, meg nem is a következőn múlik csapatuk jövője. A bajnokságból hátralevő fordulókban a DVSC nyugodtan futballozhat, ám a továbbiak szempontjából nagyon nem mindegy, milyen közhangulattal nyugtázza 2023/2024-et. A csapatban megvan a potenciál, hogy ismét az európai helyekért harcoljon, de ha a szurkolótábor elfordul tőle, nem biztos, hogy Blagojevics rendíthetetlen focija kirángatja egy esetleges apátiából. Fontos a középtávú célok meghatározása is: Blagojevics és az ő filozófiája láthatóan versenyképes az élvonalban, legalábbis nehéz elképzelni, hogy a Debrecennek közepes kerettel kiesési gondjai lennének.

A szerb mester rigid pozíciós játéka talán másfél év után korszerűsítésre szorul, de a klub épp az eddig üdvözölt koncepció mivoltát ásná alá, ha néhány hét eredménytelenség után máris búcsút intene neki. Ha Blagojevics átvészeli a világ egyik akut betegségének számító rögeszmés eredménykényszert, s vannak benne tartalékok, okozhat még a múlt szombatinál jóval kellemesebb meccsélményt a Loki-szurkolóknak. Vagy felfalja őt is a XXI. század rettenhetetlen türelmetlensége.

A cikkben felhasznált grafikák és adatok forrása: Wyscout.

Borítókép: Miklós Patrik (fotók: DVSC, MTI, m4sport.hu)

További tartalmak