Kapcsolódó tartalom
Akárhányszor foglalkozunk a magyar válogatott játékával – az eredményes sem elhanyagolható kitétel, tehát –, eredményes játékával, unásig ismételhetjük, sőt kötelező ismételnünk, hogy a hazai bajnoksághoz viszonyítva mennyire haladó szemléletű. Holott pontosan tudjuk, manapság nem a válogatott futball az irányadó, sem az idő nem adott úgy, mint a kluboknál, és ezzel szimbiózisban az edzői garnitúra kiteljesedni kívánó krémjének sem a legvonzóbb színtér.
Igaz, már a római időkben megfogalmazták, aki időt nyer, életet nyer, ám az NB I-et ez a lehető legcinikusabban határozza meg: az adott meccs túlélése mindenekfelett, hogy aztán a következő héten újra ugyanez legyen a magyarázat. Önmaga farkába harapó kígyó. Ezzel szemben Marco Rossiék értelmezték, mire gondolt a latin, felfogták, versenysportban eredmények nélkül nem lesz maradásuk, ugyanakkor ha nem fejlődnek, hamar falba ütköznek, ezért nem restek, hogy a pillanaton túl, távlatokban is gondolkodjanak.
Mert már az egy helyben topogás is negatív spirál, vízió nélkül nincs fejlődés. A fejlődés nem egyenlő a növekedéssel, a növekedés tanulsága a kis gömböc meséje, a fejlődés mozgatórugója a belső igényesség. A jobbra törekvés.
Karcsú indok az itthoni túlélésre játszó játékelképzeléseket a játékosminőségre fogni (egyben önlelelplezés, hisz: akkor milyen átigazoláspolitika mindössze ennyire képes légiósokat szerződtetni?; milyen az utánpótlásképzés?; egyáltalán mik (léteznek-e?) a klubok stratégiai céljai pályán és pályán kívül?), mert a válogatotté sem kiemelkedő nemzetközileg, pláne nem a múltkori Eb-csoport, a Konferencia-liga elit, vagy az oda-vissza vert szerbekhez mérten, ráadásul a bajnokságban még ilyen kihívások sem korlátozzák az alkotás lehetőségét.
Lerágott csont, hogy a szövetségi kapitány a walesi vereséggel, a COVID-leállás alatt újratervezett, a fejlődési ív a szemet szúró. Az emlékezetes kijutás után megvolt az elismerendő helytállás, percekre a továbbjutástól a francia, német, portugál gyűrűben, de egy évre rá a hasonlóan illusztris NL-triumvir elleni bravúros szereplésnél már annak a törekvésnek a jeleit is láthattuk, hogy a korábbi keserű tapasztalatokat levonva megtalálják a módját, hogyan ne essen vissza a hatékonyság, amikor majd kezdeményezni kell. Ami aztán tavaly váratlan(ul bátor) megjelenítéssel nemcsak selejtezőcsoportja élére repítette a válogatottat, hanem a labdához pozicionált stílusjeggyel még nemzetközi visszhangot is keltett.
A labdakihozatali fázisok már az NL-ben is jó vért szültek (azzal együtt is, hogy az olaszok lecsaptak rá), mindenki ráébredhetett, a működő sémák befolyásolják az ellenfelek letámadását, amelynek a kijátszása céltudatosan támadható területeket nyit, és még ha elvétve is kecsegtet olyan megrajzolt akcióval, mint az angolok ellen, a labda megtartása – az ellenfél elbizonytalanításával egyetemben – növeli az önbizalmat.
A feladatkörök már ekkor sem poszthoz kötöttek (a jobb és bal oldali belső védők kihúzódása a szélre, a egyik hatos visszaforgása a hátsó négyesbe, Szoboszlai támogató mozgása), de pozíciósak (értsd, az adott pozíciókat fel kellett tölteni). Az egyre gördülékenyebb kivitelezést ötletgazdag variációkkal tartják frissen: már megjelent, hogy Szoboszlai az ötösig megy hátra, és ezzel a szerbeket is felkérdezte: követik-e odáig, és akkor azonnal a hátukba lehet kerülni, mert átrúgja a fejük felett, vagy hagyják szabad emberként szervezni?
Hogy mennyit számít a magabiztosság, az kiütközik, mikor a sablonok közben a játékosok nemcsak felismernek egy alternatív megoldást, hanem fel is vállalják az improvizációt. Szalai Attila remekül olvasta a csehek egy az egyes presszióját (miközben Szoboszlai nyugalomra intő keze is elárulja, no stressz), és az emberétől eltávolodva abba a zónába osont, ahol a vendégek magasra tolt szorítása Dibusz Dénes ívelésével kiiktathatóvá vált. Ebből aztán kibontakozhatott az addigra már a mieinktől meglepőnek sem számító mintaszerű támadás.
A fentiekben feltűnő végjátékot írjuk le labdához pozicionálásként. A beszédes koncepció magva, hogy a játékosokat vonzza a labda, akár hatan-heten is összesűrűsödjenek köré, a pálya a hosszanti tengelye mentén szinte azon oldalra billen, és a rögtönzött kombinációkkal zavarják össze a védelmeket.
Feledésbe merült már Bolla Bendegúz észteknek lőtt, nüansznyi les miatt elvett gólja, ám az adhatta meg a végső lökést: érdemes ezt ütni, ha kapásból ily zökkenőmentes! 2023 első meccse volt, amolyan tesztüzemféle, és kilenc mezőnyjátékos 22 passzával építettek és bontottak alakzatot addig, mígnem meg lehetett lógni az összerántott térből.
Ide kell kilyukadni: állandó, egymás relációjában, de nem előre leosztott, posztoktól független labdához közelítések és beindulások, körömpasszok, kisjátékok, amíg a káoszban rés nem keletkezik a kényelmetlen helyzetbe hozott védelem pajzsán.
Meccsről meccsre jellemzőbben fordult elő, és eddig azzal egészült ki a koncepció, hogy hosszún általában egy játékos tartotta a szélességet a forgatásra, vagy egyszerűen a figyelem megosztásra. A támadáshoz fellépő belső védő segítségével végképp a védőjével szembeni izoláció teremthető egy jól cselező, induló játékosnak: a litvánokkal vívott hazai selejtezőn, amikor a jobb szárnyat játszotta be, Sallai Rolandnak ez is profilba vágott.
Természetesen nagyobb arányú labdabirtoklásnál többször alakítható ki – a szerbek ellen szinte egyáltalán nem (az új kihívás?) –, épp megfejtést kínálva a fejtörést okozó problémára. Ha másra nem, meccsmenedzsmentnek is alkalmas, mert még mérsékelt kivitelezéssel, Montenegróban is tükrözte a válogatott hőtérképe a hangsúlyos eltolódást.
(forrás: Opta)És miért a bal oldal a domináns? Egy név: Szoboszlai. Nincs ezen mit ragozni, ki köré, ha nem a legjobb képességű játékos köré szerveződjön a játék? Ő a gravitációs mező. Számára is az a megfelelő, ha a lehető legtöbbször találkozik a labdával, és a csapatnak is. A tyúk vagy tojás felvetés, klasszisa inspirálta-e a változást, vagy pont annak a révén teljesedett ki a karaktere – végül is mindegy. Az alábbi ábrára kattintva a passztérképeiből köszön vissza, miként koncentrálódott fokozatosan a játéka mire Montenegró legyőzésekor 123 labdaérintéssel zárt.
Bár a gólokat nem ez eredményezte konkrétan, Szoboszlai teljesítményéhez hasonlóan az utolsó selejtezőn hágott tetőfokára a laza, szemre is tetszetős forgatag, amit a futballisták is minimum annyira élveznek, mint a nézők.
A labda körüli embertömegből a nagy létszám és a kis távolságok miatt pedig annyival egyszerűbb is visszatámadni – ahogy a jelenet során is már az ellenfél térfelén begyűjti a felszabadítást Nagy Ádám –, amennyire nehéz másik szemszögből, ám ugyanezen indokok miatt kijönni.
Ezáltal a labda nélküli szakaszok is sorolhatók a kezdeményezéshez. Bulgáriában az első sípszótól agresszív letámadással kezdett a válogatott, a szárnyvédők csatlakozása jelezte, a terv, elvenni, amiért jöttek, jóllehet a presszingbe csúszott hiba is törte meg az idillt.
Számíthatott, hogy sérülése kiírta arról a meccsről Sallait, aki Szoboszlaival együtt a presszing elindításában is extra. Kvázi kényszerítik, és nem megvárják az optimális momentumot. Nyitányként a bolgárok leiskolázásához ez is hozzájárult. A sanszuk elszalasztásával, hogy egy súlypontáthelyezéssel elejét vegyék a területszűkítésnek, Sallai egyből startolt az opcióként meghagyott hátrapasszra, és mire odaért, társai is megtették a kötelességüket (Szoboszlai ráutaló futással, Ádám Martin a fedezőárnyékával), Nagy Ádám meg leshette a passzsávot.
A labdarúgás sajátosságaiból fakad, hogy a védekezés és a támadás határai elmosódnak, és mivel a tervek, valamint az egyéni készségek rímelnek, valójában egységes arculat rajzolódik ki az elképzelések által irányba tett csapatjátékkal. Litvánia ellen mindez tömören megmutatkozott: az első sorunk felsorakozott a kirúgásukhoz, majd miután így is megpróbálták kihozni, Sallai annak ellenére, hogy itt nem támadóként vetették be, remek ütemben ugrott a szabad emberre, az ijedtségben kapushoz terelt átadásból jött a felszabadítás, a megszerzett labdából aztán rövidesen a bal oldali túltöltés, és a kör bezárult.
Amint szóba kerül Rossi, az elsők között szokás kiemelni az 1-3-5-2-s alakzatot – viszont ez csak egy külső jegy! Az oroszlánt sem fenséges sörénye teszi a tápláléklánc csúcsára, ahogy az orosz választás sem demokratikus, csupán mert engedtek elindulni néhány kiválasztott ellenzékit.
Persze biztonságot nyújt, a centrum felülellenőrzött, kevés helyet ad az ellenfélnek a kapu előtt, ezek mind az erényei, ennél fontosabb, hogy illik az adottságokhoz, és mindenek előtt világos a kép, mit akarnak látni. A válogatott ezzel veszi kezébe a sorsát.
A formáció eszköz, a totálkép egy részlete, de lényeg a gondolat, a szándék, amely összefogja. Háromvédőzhetett az NB I-ben akárki Rossi bajnok Honvédja óta, Bognár György keze alatt a Paks az egyetlen (még a Kecskemétet sorolhatnánk ide), amelyiket a konszolidációnál több vezérel. Noha nem a legkifinomultabban, így is feladja a leckét a mezőnynek, hogy nem a formához keresik a tartalmat.
Ilyen háttérrel a válogatottnál nem volt mire támaszkodni, bizonyos taktikai elemek hangsúlyos alkalmazásával, összecsiszolásával ért el oda, hogy amikor a szituáció is kérte (Szalai Ádám visszavonulása, Szoboszlai Dominik vezérszerepe, honosítások és ígéretes karrierlépések hatása), felvállalták, a labdával eltérnek a pozíciós elvektől, amely elképzelés egyébként még kötődik is a egykor fénylő magyar futballkultúrához. Ezt ki is fejtette Beregi István, a válogatott videoelemzője a sorozat végeztével. (Nem mellesleg Ferenczi Attila tradíciókutató is oly rég hangoztatja.)
Talán kevesen gondolnák, de van közös vonása férfi A-válogatottunknak, a brazil válogatottnak valamint a klub-világbajnokság döntőjében szereplő Fluminense csapatának! Ez pedig a brazil és a magyar labdarúgás közös múltjából is fakad.https://t.co/qLbw5xq2N5#csakegyutt pic.twitter.com/mupBmBqtDA
— MLSZ (@MLSZhivatalos) December 29, 2023
Talán avítt a megközelítés manapság, amikor történelmi filmmel, nehogy a valósághűség untasson, amerikai blockbusternek maszkírozva büszkélkednek az alkotók, mégis akár a természet törvényei által formált termőtalaj a tápláló termésnek, úgy szükséges a kulturális alap a stílushoz, a hiányában csak stílusos játékról beszélhetünk. Ez esetben adekvát a veszély, hogy a személyi változással, a szellemi tőke távozásával széthullik az építmény.
Ezért, illetve a fenntarthatósága miatt is kéne (kellett volna már) mihamarabb példát venni az építőkről a magyar élvonalban is.
A magyar labdarúgó-válogatott március 22-én, pénteken 20:45-től Törökországot, majd négy nappal később 19 órakor Koszovót fogadja a Puskás Arénában. Az M4 Sport és az m4sport.hu mindkét találkozót élőben közvetíti.