1. Az élet ikszre játszik

Most akkor hatalmas szerencsénk volt vagy mi voltunk a kontinens legpechesebb csapata? Elvégre egy rakat 90. perc utáni gól dolgozott a magyaroknak, csúcsán Csoboth Kevin 99.32-jével, ami az Eb-k történetének legkésőbbi találata, meg eleve Leverkusen-módon jutottunk ki az elmúlt két kontinenstornára is, Szoboszlai Izland elleni szlalomjával meg a bolgár öngóllal. De ott a másik oldal is: a számunkra kedvezőtlen bírói ítéletek Németország ellen, az A-csoportos beosztás miatt nem tudtunk a többi eredménnyel sakkozni, az angolok és a portugálok meg nem a motivációjuk csúcsán pörögtek az utolsó fordulóban, hogy azzal a plusz egy vagy két ponttal a magyarokat is továbblökjék. Tényezők itt, tényezők ott.

A megközelítés eleve hibás – elviszi a fókuszt a lényegről, a mutatott teljesítményről, és egyáltalán a válogatott útjáról. Bár a közvélemény és talán maga a csapat is a továbbjutásban húzta meg az Európa-bajnokság sikeres és sikertelen mivolta közötti határt, vegyük észre, nem lehet a magyar válogatott (hovatovább, egyeseknél már a magyar futball) aktuális állapotát az alapján megítélni, hogy az angolok beszenvednek-e egy gólt Szlovéniának. A mieink egész egyszerűen nem értek el olyan eredményt, hogy az adott célt teljesítsék, a jelenlegi lebonyolítás trendjeit látva, ez a csoport második helye vagy legalább négy pont megszerzése lett volna, annyival még nem esett ki csoportharmadik az elmúlt három Eb-n. Hogy maga a meghatározott cél mennyire helyezkedett el középen a realitás számegyenesén (egyébként szerintem egészen), az már más kérdés, az elmúlt években pedig nem szoktunk hozzá, hogy ezt a felezőt a válogatott alulról súrolja – pedig teljesen természetes. A hiba nem a másikban van: Portugália sorozatterhelésben, biztos csoportelsőként abszolút érhető módon küldte fel B csapatát, de Georgia továbbjutását is bőven lehet megérdemeltnek aposztrofálni.

Bár szélsőséges esetben lehet a sportban szerencsének, a sorsnak és egyéb megfoghatatlan tényezőknek is szerepe, a fenti példa mutatja, hogy az élet ikszre játszik, szerencse és pech rövid és hosszú távon kiegyenlíti egymást, adott ember pedig éppen azokat az elemeket helyezi előtérbe, ami narratívájába illeszkedik. Aki az elért eredményt teljes mértékben külső tényezők és a Fortuna összességének tudja be, elbújik saját (csapatának) felelőssége elől, legyen szó játékosról, edzőről, szurkolóról, újságíróról.

2. Bízz a folyamatban!

A válogatott futball darabos versenynaptára miatt egyébként is nehéz felismerni és fenntartani egy fejlődési ívet, a többhavonta jelentkező egy-két meccs okán a klubcsapatokhoz képest irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítunk az aktuális állásnak, felnézünk az eredményjelzőre és egy nemzet futballját képesek vagyunk két szám alapján piedesztálra emelni vagy sárba tiporni. Egy olyan érzelmes műfajban, mint a válogatott futball persze mindez adottság, elég csak felidézni az elmúlt másfél hét itthoni közhangulatát: a pokol és menny, jó és rossz közötti éles barikádok elmosódtak, a totális csődhangulat és az örömmámor között alig néhány nap (másodperc) telt el. A végletek elhomályosítják a valóságot – sokszor apróságok döntenek el nagy jelentőségű dolgokat.

Ettől függetlenül az eredmények mindig önmagukért beszélnek, megmutatják adott csapat állapotát, aktuális ellenfelek kontextusában. Az Eb-csoportunk ilyen szempontból visszaadta a valóságot, a magyar válogatott játék(os)minőséget, mutatott teljesítményt tekintve a jelenlegi Svájc mögé és Skócia elé helyezhető – de ezt ilyen egyértelműen kijelentenénk, ha véletlenül sikerül egyenlíteni az első meccsen vagy a századik percben a skótok gólt fejeltek volna a szögletükből, összetörve a kontralehetőségünket, nagy pillanatunkat?

A világversenyek jelentősége hatalmas, mert történelmi távlatban ezekből a hetekből, hónapból ítélik meg a válogatott, futballnemzet egzisztenciáját, de akkor is csak folyamat állomásaként érdemes kezelni. Ha a száraz tényeket nézzük: Marco Rossi két legfontosabb tornáján kiesett a válogatottal, ám amikor csak ennyit rögzítünk ezekről, még szinte nem is mondtunk semmit.
A csapat egy éven keresztül egy roppant gyenge selejtezőcsoportot kapott (az Eb-ről kiesett hat csapat mindössze három különböző csoportban szerepelt a kvalifikációban), 14 meccses veretlensége során nemcsak Németország-, de még Svájc-szintű ellenféllel sem találkozott, a szűz számok hullámán mégis kiszaladt a realitás lova a magyar szurkolótábor, média (és csapat?) alól (azaz: alólunk), ami fájdalmasan csattant a kontinenstornán. De a Rossi-kurzus hatalmasat lépett előre az elmúlt öt évben, amit egy gyengébben sikerült torna, egy Svájc elleni katasztrofális első félidő nem kérdőjelezhet meg. Ha a projekt nem érte el csúcsát – az Eb erről tanúskodott –, és a résztvevőinek van motivációja, inspirációja a folytatásra, akkor folytatni kell, mert a magyar társadalom végtére is ezt szomjazza: eredményt, katarzist, Csoboth góljához hasonló kitörölhetetlen emléket – amit hosszútávon egy olyan válogatottól kaphat, amely tudja, mit szeretne a játéktól, van víziója, ez pedig most határozottan ilyen. Fontos, amikor konstatáljuk, hogy „ez a realitás”, elfogadás legyen, ne beletörődés! Mert előbbit lehet csak a realitás tengelyének mozgatásába átkonvertálni.

A folyamatot viszont értékelni és nem túlértékelni kell: a válogatott fejlődési útja nem ad egzakt választ, merre tart a hazai bajnokságunk, van-e eredménye az akadémiákba fektetett állami támogatásoknak, cakumpakk a magyar futball, mint intézmény mekkorát lépett előre a nemzeti csapat árnyékában.

3. Az légy, aki vagy, érezd jól magad!

„Jövő nyáron csinálunk egy olyat, ami felejthetetlen lesz” – jelentette ki Szoboszlai Dominik múlt novemberben, a Puskás Aréna lelátóján.

„Ennek az Eb-nek egyetlen pillanatát sem élveztem” – hangsúlyozta többször is utolsó németországi sajtótájékoztatóján Marco Rossi.

Az biztos, hogy a magyar válogatott közel sem indult olyan „kényelmes” alapállásból, mint 2021-ben, amikor egy defenzív, saját tizenhatosát védő, az ellenfél térfelén pedig szinte alig megjelenő focival is egy ország tapsolt a szupersztárok ellen elért két döntetlennek. Az elvárások persze megnőnek, de fontos, hogy az ember tiszta gondolkodását ne homályosítsák: ne a motiváció szublimáljon egészségtelen nyomásba! A magyar válogatott nemzetre gyakorolt jelentősége a szereplők vállára is hatalmas terheket pakol, ha pedig a kapitány (vagy bárki más) elfelejti, az egész a játékról, a futballról, a közösség értékéről szól, a küldetés értelmét veszti.

Rossi nyilatkozata egyébként már a skótok elleni meccs után is sokatmondó volt: az év legfontosabb futballpillanatában sem feledkezett el a kapuskérdésben sarkos véleményt nyilvánító kommentelőkről, „billentyűhuszárokról”, mintha a közvéleményt nem tudta volna kellőképp kizárni.

Hogy mindez összefüggésben áll-e a válogatott Eb-n mutatott játékstílusával? Ezt csak a csapat tudja, de kétségtelen, hogy az elmúlt évhez képest jóval alkalmazkodóbb focit játszott, relacionista játékát főleg a németek és a skótok ellen pozíciósra, merevre cserélte – vélhetően az eredmény érdekében, hiszen erre a narratívára mindkét párharcot tekintve adódik magyarázat (a németek erőssége, a skótok játékstílusa).

A magyar válogatott passzkapcsolat-térképe Svájc ellen. A játékosok a bal oldalon csoportosulnak, Szoboszlai és Sallai egymáshoz közel – mindez jelzi a túltöltések alkalmazását, a labdához pozicionált játék megvalósulását (Opta).

A magyar válogatott passzkapcsolat-térképe Skócia ellen. A posztok jóval látványosabban elkülöníthetők, ez a felállás sokkal merevebb stílusra utal (Opta).

A stílus persze nem csak a labdás és labda elleni játék lenyomata, legalább ilyen fontosak a szellemi alapelvek, mint a szabadság, kreativitás és a játék élvezete. Ebben a tekintetben a csapat sokkal jobban nézett ki, mint a Svájc elleni sokk során, de ha az eredménykényszer gúzsba köti a lábakat és az idegrendszert, az rányomja  bélyegét a mutatott teljesítményre.

Az előző pontban már kihangsúlyoztam az Európa-bajnokság krónikai jelentőségét, ami így vagy úgy, de biztosan felejthetetlen lesz a magyar szurkolóknak; ez a sorozat kiált az eredményért, főleg ilyen nagy érdeklődés és hype mellett. A Nemzetek Ligájában és a vb-selejtezőkben majd kiderül, a magyar válogatott csak visszaugrott az alapokhoz, mert új stílusát ezen a szinten nem találta eléggé eredményesnek, vagy mindössze egy látványos kísérletről van (volt) szó, amellyel a csapat kiismerhetetlenségét, taktikai repertoárját kívánták fűszerezni. A stílus maga az ember, de vajon maga a nemzet is?

Szoboszlaiék műhelyén, a fehérvári Főnixen állt kint a mottó: „Foci a magunk örömére!”

4. Kíváncsi legyél, ne ítélkező!

Miután a futball nemcsak elér tömegeket, de szinte valamennyien tudnak hozzá kapcsolódni, valamelyik aspektusáról biztosan alakítunk ki egyedi véleményt. Ez nyilván rendben is van, pláne, ha elfogadjuk, hogy bármikor tévedhetünk, a teljes igazságot biztosan nem mi őrizzük.

Éppen ezért fontos, hogy amikor Marco Rossi érzelmeiről, Szoboszlai Dominik teljesítményéről, en bloc a magyar válogatottról beszélünk, ne felejtsük, hogy emberekből áll! S bizonyára ezer meg egy tényező befolyásolja döntésüket az aktuális meccstervvel, cserével, de akár passzal, szögletvariációval kapcsolatban. Itt van például az előző pontban részletezett relacionista játék: ennek a motorja, Szoboszlai láthatóan nem topformában, hovatovább sérülten játszotta végig a csoportkört, így bizonyára nem tudott akkora terhet cipelni, mint a selejtezők során. Előfordulhat, hogy a játék(os)kapcsolatokra is építő rendszert azért engedték el, mert Szoboszlai nem tudta a kellő energiát beletenni, koordinálni a labdakihozatalokat, túltöltéseket? Előfordulhat. A futball rengeteg összetevőből áll, egy csapat sorsát bármelyik döntően befolyásolhatja, mi pedig amikor véleményt alkotunk, biztosan kihagyunk fontos elemeket is az értékítéletünkből – de mégis törekedni kell a legtöbb figyelembevételére.

Vagy ott van Varga Barnabás ápolása: a lelátóról vagy a televízió elől kézenfekvőnek tűnik, hogy a hordágyat a pályára tolják, az eszméletlen társukat néző játékosoktól pedig szintén automatikus (és emberi!) reakció, hogy ahol tudnak, segítenek, de természetesen az orvosok és mentősök ismerik ilyenkor az UEFA protokolljait, ők tudják pontosan, hogy mit kell csinálni, mi nem.

Ettől függetlenül bőven előfordulhat, hogy egy UEFA-protokoll nem jó, hogy a válogatott játékos vagy stábtag hibázik, nem tesz a mérkőzésbe kellő munkát, ám ezeknek számtalan, általunk nem ismert okai lehetnek.

5. Egy vérből valók vagyunk

Rögzítsük: valószínűleg egész Magyarországnak volt csodálatos pillanat a Csoboth-lövés utáni extázis, ki-ki a maga vérmérséklete szerint élt át valami szépet. Ezzel együtt a közbeszéd, közhangulat ingadozása elég teret engedett a nem valami szépnek is a magyar válogatott szereplésével kapcsolatban, a közösségi média gyakran egy madárenciklopédiává változott, verebeket, varjakat láttunk egymásban. Nehéz ügy: a labdarúgó-válogatott egyszerre képes és képtelen a nemzet egységét megtestesíteni. Nincs olyan, hogy ekkora volumenű témában tízmillió ember mindennel egyetért, de talán a véleménykülönbségeket lehet(ett volna) ennél kulturáltabb keretek között is rendezni. A futball természeténél fogva szélsőséges érzelmeket szül, 2024-ben pedig már számtalan eszköz áll rendelkezésünkre a magunk alternatív valóságának megteremtésére – de pont ebben a műfajban hiába az emocionális elköteleződés, a szurkoló nem nagy részben irányítja csapatának sorsát, ráadásul a sport tele van szürke zónákkal, szubjektivitással, így a kudarc el- és befogadása is jóval nehezebb.

A magyar válogatottal kapcsolatban az elmúlt évben talán többen is irreális elvárásokat támasztottunk, így a fullasztó légkör létrejöttében nekünk, újságíróknak is jókora felelősségünk van.

Nyilvánvalóan az ember dühét és csalódottságát ma már legegyszerűbb a médiában kitölteni, a verbális agresszió viszont ugyanúgy károsítja a közösséget, roncsolja a nyilvánosságot. Egy ilyen közegben bizonyára naiv álom kizárólag konstruktív párbeszédet vizionálni, de az Eb alatt jókora ellentét húzódott meg „károgók” és „hurráoptimisták” között, amire sajnos több közszereplő is ráerősített. A dac és a kárörvendés is automatikus reakciók, amit megkerülni nem tudunk, de végtére is magyar emberek vagyunk. Ha pedig ezen túl gondolkodunk, a következő állomás más nemzetek tisztelete, a kollektív gyűlölet kiirtása lehetne. Szegény Gündogan sértő kommentek ezreit kapta a magyaroktól (nyilván túltette magát rajtuk valahogy, a lényeg nem is itt van), pusztán azért, mert azt a hallatlan skandalumot merte kimondani, hogy szerinte nem szabálytalankodott Willi Orbánnal szemben.

Talán a helyzet nem ennyire drasztikus, de az Eb alatt számtalan cikk, bejegyzés született azzal kapcsolatban, hogy mégsem az igazi. Nyilván kissé idealizált világról, ha úgy tetszik, az általam megkonstruált alternatív valóságról beszélek; az emberi természet és médiafelhasználás megkerülhetetlen törvényei mentén is célunk kell, hogy legyen egy egészségesebb párbeszéd kialakítása! Ahogy a csapat tanul az Európa-bajnokságból, úgy vonja le a konzekvenciákat szurkoló és újságíró is!

„-Vége? – kérdezte Róbert Gida.
-Ennek. De van más mesém.”