Mindannyian emlékszünk még arra, amikor Marco Rossi válogatottja Wolverhamptonban 4–0-ra legyőzte Anglia legjobbjait. Az angolok vélhetően annak a meccsnek a másnapján érezhették úgy magukat, mint mi most, a németek elleni 5–0-s kudarcot követően. Mondjuk a szigetországiaknak egy előnyük biztosan van, és akkor is volt, hozzánk képest: a négygólos vereség ellenére is jobb csapatuk volt és van, mint nekünk. Ezt bizonyítja az is, hogy azóta például játszottak egy Európa-bajnoki döntőt, mi pedig ugyanezen a tornán nem jutottunk tovább a csoportból sem.
Ellenben nekünk Marco Rossi és csapata felépített egy csodás álomvilágot, amelyben megéltük, hogy oda-vissza vertük az angolokat, győztünk Németországban, közel voltunk a 2021-es Eb-n a nagy bravúrhoz, miután pontot szereztünk a világbajnok franciák ellen, és ha korábbra tekintünk vissza, akkor nyertünk az akkori vb-második horvátok ellen, vagy éppen simán vertük a törököket.
Jó, közben volt néhány ébresztőnek szánt pofon, például amikor az albánok ellen két meccsen se gólt, se pontot nem szereztünk, vagy kétszer is kikaptunk a szlovákoktól. Az összkép ezzel együtt jó volt, fejlődött álmaink csapata. Sorozatban összejött a harmadik Eb-re jutás is, a Puskás Arénába szinte lehetetlen jegyet venni a válogatott meccseire. Álmodoztunk újabb és újabb nagy sikerekről, győzelmekről, és közben elfelejtettük, hogy ez a csapat korántsem annyira jó, mint azt gondoljuk – például Németország válogatottjánál semmiképpen sem jobb.
Az első pofont megkaptuk az Eb-n, amikor a Svájc elleni mérkőzés első félidejében a játékosaink csak nyomozták a labdát. Aztán a futball is a helyünkre tett minket, amikor nem engedte meg, hogy mások segítségével továbbjussunk a csoportból a kontinenstornán. Nagyot álmodtunk, de a nyári torna után még rá tudtuk fogni az angolokra és a portugálokra, hogy miattuk, az ő elmaradt győzelmeik miatt (is) estünk ki.
Szombat este a düsseldorfi meccs lefújásának pillanatában véget ért az álom, pedig akkor szenderült volna éppen el mindenki. Úgy kaptunk egy ötöst a németektől, hogy ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor azt kell mondanunk, hogy olcsón megúsztuk, és még szerencsénk is volt, hogy nem a szünetre volt ekkora a különbség. Persze most az okokat keresi mindenki – elsősorban persze Marco Rossi és a játékosok, akik maguk is elismerték, hogy ilyen rosszul ez a csapat még nem játszott. Sok mindenről lehet beszélni. Például arról, hogy kell-e a magyar válogatottnak kezdeményeznie egy nála sokkal erősebb csapat ellen. Nem célravezetőbb az, amit korábban csináltunk, vagyis védekeztünk és kontráztunk, aztán csodás győzelmeket arattunk? Vagy éppen van-e okunk a (túlzott) magabiztosságra? Gondolhatjuk-e azt, hogy olyan jó csapatunk van, amely valóban és tartósan felveszi a versenyt a kontinens elitjével?
Valami mostanában nem kerek a válogatott körül, és akár egy évet is visszamehetünk az időben, hogy az első problémákat lássuk. Emlékezhetünk rá, hogy majdnem kikaptunk Litvániában, aztán egy öngóllal, az utolsó utáni pillanatban mentettünk pontot Bulgáriában, ám ezeket a jeleket elfedte az Eb-re jutás felett érzett eufória. Aztán ott volt a török és a koszovóiak elleni nehézkes siker – de legalább siker! –, majd jött az írek elleni vereség, amelyet úgy hoztunk össze, hogy a hosszabbítás pillanataiban mi végeztünk el szögletet, de az írek szereztek gólt. Az Eb-ről pedig már esett szó.
Azt se feledjük el, hogy Marco Rossi bizonyos tekintetben kényszerpályán van. Ez pedig a játékoskeret minősége. Lehet azon vitatkozni, hogy ennek vagy annak a kezdőben van-e a helye, de az biztos, hogy a szövetségi kapitány mindenkinek helyet adott a keretben, aki jobb teljesítményt nyújt az átlagnál. Ebben ennyi van, nincs több – tudomásul kell vennünk, hogy a legjobb játékosaink kaptak meghívót. Például a szombati meccsre összehívott keretből nem (nagyon) hiányzott senki.
Valami más lehet itt a baj. Ijesztő, de talán nem szentségtörés kimondani, hogy úgy tűnik az álomvilág építése közben Marco Rossi és a csapat kapcsolata egy kicsit elfáradt. Még az is lehet, hogy legbelül mindenki tudja, hogy csúcsra járt az álomgyár és ebben ennyi volt, van.
Kapcsolódó tartalom
Egy szövetségi kapitány kinevezésének pillanatában egy dolog válik biztossá: a szakember nem a válogatott mellől megy majd nyugdíjba. Most még el sem tudjuk képzelni, hogy egyszer nem Marco Rossi irányítja majd a csapatot, de a szakember szombat esti nyilatkozata előrevetítette, hogy ha kedden a bosnyákok ellen nem nyújt újra álomformát a csapat, akkor…
De talán emlékezzünk vissza újra az angol–magyar 0–4-re. Bár a jó angolok a meccs másnapján úgy érezték magukat, mint mi most, a németországi 0–5 után, de a szigetországiaknál Gareth Southgate még két évig kapitány maradt – pedig a következő meccsen is kikaptak ám…
Jó lenne kedden nyerni a bosnyákok ellen. Álmodni tovább Marco Rossival és a csapatával, mert akkor sem voltunk olyan jók, mint gondoltuk, és most sem vagyunk olyan rosszak, mint azt érezzük.