Érdemes odafigyelni Marco Rossi mondataira, s akár apró elemenként is értelmezni azokat, elvégre felsejlik mögöttük az ember, a filozófia, az életfelfogás, ami a magyar válogatottat most már évtizedes távlatban is másik polcra helyezi.

„Nekem, szövetségi kapitányként mindig a csapatszellem volt a legfontosabb. És a csapatszellem visszatért” – nyilatkozta a Mister, miután a magyar válogatott legyőzte a bosnyákokat, s szinte bebiztosította harmadik helyét az A divíziós Nemzetek Ligája-csoportjában.

Azt persze eddig is tudtuk, hogy a Rossi-kurzus Maslow-piramisában a csapatszellem valahol nagyon alul, majdhogynem a fiziológiai szükségletek szintjén helyezkedik el. Évek óta mondják és mondjuk: a családias légkör, a befogadó közösség, a klubcsapatokat is megszégyenítő kémia a válogatott sikereinek legfőbb kulcsa, amelynek a csapásirányát nyilván a szövetségi kapitány jelöli ki. Ez a főétel Rossi-főséf konyhájában, és szinte mindegy, hogy most pozíciósan vagy relacionista módon süti, köretként Laczkót vagy Szalait, Nagy Ádámot vagy Nikitschert szolgálja fel, fogyasztható ebéd csak jó minőségű csapatszellemből készülhet.

A kapitány szavai azt is elárulják (amit nyilván a korábbi kommunikációból már sejteni lehetett), hogy a probléma igenis létezik/létezett, nem csak egy rosszul sikerült németországi félóráról volt szó, a morális összeomlás csak a pályán mutatott lenyomata a közösség hullámvölgyének. Mivel a történet szereplői egytől egyig hús-vér emberek, az ilyet elkönyvelhetjük természetesnek is, nincs az a közösség, amely ne élne meg nehéz időszakokat, bármennyit is törődik saját jólétével. S bár nem egy szurkoló/újságíró/szakértő jutott arra a következtetésre, hogy a Rossi-mágia megfáradt, s talán van is futballedző (és -szövetség), aki ilyen helyzetben tényleg feladja, a szövetségi kapitány ismét megmutatta, hogy az elért és elérendő eredményeiért, a felépített futballvilágáért hajlandó küzdeni. Felismerte, hogy van miből táplálkozni: most nem a labdával kell nagyot alkotni, hanem a már ismert és elsajátított hatékonysággal védekezni, eredményekkel gyógyítani a csapatszellemet. Felismerés, megoldás – na, bumm!

Rossi pont annyira varázsló, mint amennyire nem az: a hétköznapi emberek módszereivel dolgozik. Nem bonyolult kémiai vegyületekkel, értelmezhetetlen matematikai egyenletekkel és törvénytelen emberkísérletekkel erőszakolja helyes útra a bizonyos csapatszellemet, hanem olyan kézenfekvő megoldásokkal terel a megfelelő állapotba, mint sok-sok beszélgetés, néhány szabály megváltoztatása, egy-két személyi változtatás és persze egyéb, a nyilvánosság számára láthatatlan trükkök a mindennapok mágusától. Egyszerűen hangzik, de aligha van még egy ember itthon, aki a megfelelő szakmai háttértudással együtt ezt az egyensúlyt képes lenne fenntartani.

Marco Rossi megelőzte Sebes Gusztávot, hetven meccsnél jár a magyar válogatott kispadján. Szeptemberben még teljesen irreálisnak tűnt Baróti Lajos 117-es rekordja, nagy összeget most sem tennék rá, de ameddig a kapitányban van energia, motiváció, és nehéz helyzetben sem ül fel a Facebook-kommentek hamis hintalovára, a számláló pörög.

Megdolgozott érte, de megint minden rendben. Egy hónapig legalábbis egészen biztosan.