Nem tudjuk, mi lett volna, ha Kerkez Milos nem jelent sérültet az októberi Nemzetek Ligája-meccs előtt, de a helyzet kétségtelenül megkönnyítette a szövetségi kapitány döntését a válogatott egyik legkényesebb posztján, amelyen azért mostanában a Bournemouth játékosa élvezte az elsőséget. Nem mondhatni, hogy a fiatal bekk szezonrajtja rosszul sikerült volna, és nyilván karakterpazarlás lenne az általa játszott meccseket összehasonlítani Konferencia-liga-selejtezőkkel meg NB I-es bajnokikkal, de Nagy Zsolt nemcsak Kerkezhez, bármelyik magyar futballistához képest is kiemelkedő őszt produkál.

„Joe” a Puskás Akadémiában a Haladás elleni, gálába torkolló kupameccset leszámítva nem mulasztott játékpercet, négy gólt szerzett a Kl-selejtezők során, az NB I első nyolc fordulójában pedig egy találata mellett négy gólpasszt is adott. A válogatottban betöltött szerepe viszont egyszerre nyilvánvaló és kérdőjeles: Rossiék egyébként is preferálják azokat a játékosokat, akik a klubjukban hasonló rendszerben futballoznak, a Hornyák-féle Puskás Akadémia viszont hírből sem ismeri a háromvédős felállást. Érdekes módon ez Nagy Zsolt előnye: Felcsúton balhátvédből nőtte ki magát elég hatékony, klasszikus balszélsővé, így a köztes megoldást, a bal oldali szárnyvédőt a válogatottban nem esik nehezére magáévá tenni.

Mivel az októberi Nemzetek Ligája-meccsek elsősorban a labda elleni játékról, védekezésről szóltak, Nagy Zsoltnak is a kevésbé feltűnő, de annál értékesebb védekező feladatát kell kiemelni. A magyar válogatott 5-2-3-as blokkban védekezett, s mivel a hollandok ellen Xavi Simons rendre befele indult, Nagy rendszerint a helyére felnyomuló Dumfries-zal találkozott egy az egyben. A bosnyákokkal szemben viszont a vonalnál játszott szélsőként Bajraktarevic és jobbhátvédként Gazibegovic/Umerovic (félidei csere) is, így Fiolának többször kellett kisegíteni, s Szoboszlainak is többször volt feladata a szélen. Ezzel együtt többször is kettő az egyben maradt Nagy Zsolt, főleg abban a necces periódusban, amikor már kettővel vezetett a csapat, s a játékos is fáradt. Mivel a bosnyákok is a maguk jobb oldalát erőltették, a 22 beadásukból 18 is onnan, azaz Nagy oldaláról érkezett. Ebből nyilván lett volna elkerülhető, de a magyar védekezés valójában erre is bazírozott, a középső területek lezárásával szinte felkínálta a centerezéseket, amelyeket becsülettel hatástalanított is. A bosnyák válogatott 0.83-as xG-jének bőven több mint fele rögzített helyzetekből adódott, nyílt játékból gyakorlatilag nem jelentettek veszélyt a magyar kapura. Miközben a balbekkünk  50 labdaérintéssel, 5 támadóharmadba adott passzal, 7/5 sikeres szereléssel, 9 labdaszerzéssel és 17/13 megnyert párharccal (76%) zárta az összecsapást.

Nagy Zsolt védekező mezőnymunkája a hollandok és a bosnyákok ellen.

De Nagy Zsolt végtére is nem a védőmunkájával emelkedett ki, hanem a két és fél gólpasszával. A balfutó olyan szempontból mindenképp kényelmes helyzetben van, hogy a visszatérő túltöltéseket a magyar válogatott szinte kizárólag az ő oldalán alkalmazta, azaz Szoboszlai Dominikot és Sallai Rolandot is sokszor a közelében tudhatta, labdával számtalan lehetőség állt a rendelkezésére, nem is véletlen, hogy erősebb passzkapcsolata alakult ki előrefele, mint mondjuk a mögötte játszó Dárdaival vagy Fiolával.

Nagy Zsolt tizenhatoson belülre adott passzai a hollandok és a bosnyákok ellen.

A bal oldali túltöltés.

A magyar válogatott kevés eredményes visszatámadásainak egyike eredményezte a vezető gólt, Szoboszlai és Nikitscher együttes erővel szerelte Zirkzeet. Mivel Nagy Zsolt ekkor hatalmas előnyben volt Dumfrieshoz képest, jókora terület állt a rendelkezésére, látszik is, ahogy a holland jobbekk mutat ki De Vrijnek, hogy lépjen ki a beadást blokkolni. Mivel eközben Schäfer felért a hollandok első vonalába, középen (vagy ahogy Hajdú B. István mondaná: „bent középütt”) 3v2-es szituáció alakult ki, hiszen Schäfer, Varga és Sallai maradt a Van Dijk, Van de Ven kettősre. Mivel eközben De Vrij úton volt – sem a beadást nem tudta blokkolni, sem középen embert felvenni –, annyi volt a kérdés, hogy Nagy Zsolt oda tudja-e ívelni pontosan Sallainak a labdát, de a jelenlegi formájában ez nem is igazából kérdés. A bosnyákok ellen is gyümölcsöző volt, hogy négy védő ellen játszottunk, azaz Nagy Zsoltnak nem volt igazi párja, a lecsorgó labdát nagy területtel maga előtt vehette birtokba. Szoboszlai gyorsasága nem volt kérdés, a behátráló védő ugyanúgy döntéshelyzetben volt, s akárcsak De Vrij, két szék között a pad alá esett, kapott gól lett belőle. A kiharcolt tizenegyes pedig egy régóta működő séma eredménye: kirúgásnál a válogatott első emberei rendre a szélsők, egyfajta V-alakot felvéve így ők tudják lendületből támadni az ellenfél (vélhetően lassabb játékosokból álló) utolsó vonalát, miközben Varga Barnabásnak sem belső védővel szemben kell fejpárbajt nyernie. Nagy Zsolt számára a játékrendszer lehetőségeket biztosított, de hogy ezekkel élt is, az már csak rajta múlt.

Szóval – pozitív értelemben – több kérdés is felmerül Nagy Zsolttal kapcsolatban. Egyrészt, hogy a formája csak valami egy kiugró periódus, vagy képes tartósan fenntartani? Eddig is tudtuk róla, hogy nem rossz játékos, de ilyen kiemelkedőt hónapokon keresztül még nem tudott hozni. 31 évesen talán azon is elgondolkodhat, hogy hűséges öregdiákként Felcsútról szeretne-e nyugdíjba vonulni, mert ha Fiorentinák és Hollandiák ellen ilyen teljesítményre képes, talán még nem késő valami nagyot dobbantani klubszinten is. S bár az elmúlt hónapok/évek rendre a Gulácsi vagy Dibusz kérdésről szóltak a válogatott összeállításával kapcsolatban, lassan aktuális a hosszú távú összevetés a mezőnyben is: Kerkez vagy Nagy Zsolt?