Nagyon úgy néz ki, a 12 csapatos NB I átka előbb-utóbb mindenkit utolér: a túlélőverseny szép lassan bekebelez klubfilozófiát, víziót, mert a vonal alatt (vagy annak közelében) már minden fáj, a csapat átvészelő üzemmódba kapcsol, a küldetésünket beteljesíteni bőven ráér bennmaradás után, csak nehogy másodosztály legyen belőle!

Október elején „Utolsó a Kecskemét – na, és akkor mi van?” címmel írtam cikket a KTE teljesítményéről, ebben örömömet fejeztem ki, hogy van egy klub, amely identitását nem teszi egyenlővé a bajnoki helyezésével, s a saját közösségére alapozva produkált az elmúlt években olyan szintű felülteljesítést, hogy ezüstérem, válogatott játékosok sora lett belőle – az átlag NB I-es költségvetés töredékéből. Nem tennék most különbséget Szabó István és a többi klubalkalmazott között, valószínűleg a tündérmese egyik szereplő nélkül sem lett volna ugyanaz, de megmondom őszintén, a magam gyermeki lelke úgy képzelte, előbb lesz a Kecskemét ismét másodosztályú, minthogy elküldje a vezetőedzőt.

Milyen boldog voltam, amikor Tóth Ákos sportigazgató a válogatott szünet elején egy interjúban el is mondta, nincs edzőkérdés! Annál erősebben csapott pof arcba a keddi bejelentés: olyannyira van, hogy Szabó Istvánnak – fájó szívvel ugyan, de – ajtót mutattak. Sorozatban öt bajnoki vereség és a Tatabánya elleni edzőmeccs után.
Ha tehetünk egy kommunikációs kitérőt, ezek után nem hiszem el, hogy a válogatott szünet elején ne lett volna edzőkérdés: az még a sokszor abszurd magyar futballközegben is lehetetlen, hogy adott klub egy felkészülési találkozón felbuzdulva elküldje az addigi sikertrénert. Egy évvel korábban úgy fogalmaztam, „pont a jelenlegi KTE tűnik annak a csapatnak, amely egy negatívabb periódust is helyén tud kezelni” – ezek szerint mégsem tud? Félreértés ne essék, nem szeretnék értékítéletet hirdetni a menedzsment feje fölött, mégiscsak ők ismerik a belső viszonyokat, értek el nem kis eredményeket, s ha a kapcsolat valóban elfáradt, a váltás jól is elsülhet. De az ember akarva, akaratlanul sajnálja Szabó Istvánt, mert a rendszer egy újabb kiváló szakembert darált be.

A KTE nem lacafacázott sokat: húsz órán belül bejelentette az utódot, Gera Zoltánt. A XXI. század (egyik?) legjobb magyar játékosa edzőként még nem villantott akkorát, mint arra neve alapján számítanánk: a Vasas trénercsapdájában ő is elhasalt, az elbukott feljutás után már nem végezhetett érdemi munkát, négy fordulót adtak neki. Nem valószínű, hogy itt sokkal könnyebb dolga lesz, egy papíron jó, de megtépázott, önbizalmát vesztett közösséget kell nagyon hamar talpra állítania.

Mindenesetre kíváncsi lennék, ha a Paks véletlenül kieső helyen találná magát, mit tennének arrafelé Bognár Györggyel. A KTE történetében hiába hittük, hogy a fúzió erősebb, az első komolyabb hullámvölgy megbontotta az eddigi egységet. Tóth Ákos pedig kerekperec elmondta, nem láttak kiutat a jelenlegi sikertelenségből, tíz játékost meg mégsem küldhetnek el október közepén. Ahogy a sportigazgató fogalmazott: nehéz, de evidens döntést hoztak.

Csak a Kecskemét eddigi sikereinek egyik záloga pont az volt, hogy általában nem az evidens döntéshez nyúltak.