Csodálatos dolog a sport, csodálatos dolog a futball, de mégsem kivétel: vannak a természetnek, biológiának olyan folyamatai, amely felett egyszerűen nincs hatalma. Ha pedig a focinak sincs, talán semmi másnak sem.

A helyszínen éltem át 2017-ben Lovrencsics Gergő esetét (eszméletlenül terült el a földön, egy teljesen ártalmatlan ütközés után) a Vasas–Fradi Magyar Kupa-döntőn, azóta remegek, ha eszembe jut az a hat perc, ameddig nem kaptunk életjelet a friss édesapától. Persze nem kevésbé nyomasztó élmény a tévé előtt remegni, legyen a földön Christian Eriksen, Varga Barnabás vagy Szalai Ádám. Hirtelen szívleállás, súlyos fejsérülés, epilepsziás roham – orvosi szempontból nyilván teljesen különböző történetek, de sportszerető civilként mégis egy kalap alá helyezzük: olyan jelenségek, amelyeket nem kértünk az aznapi meccsélménytől. Defibrillátor, takarósátor, könnyező csapattársak és nézők. Bár az ember ilyen helyzetben minden információmorzsába kapaszkodik, az origó ugyanaz, ugyanolyan borzalmas: aggódunk egy emberéletért.
Szalai Ádám esetében is az itthoni tudatlanság és tehetetlenség volt a legrémisztőbb. Az első képek egyenesen sokkolóak voltak, aztán a sajtóinformációk szerint újra kellett éleszteni, később már ezt más források cáfolták, a kezdeti diagnózispletykák szívinfarktusról szóltak, ezt váltotta epilepsziás roham.

A fent felsorolt esetek egytől egyig szerencsés kimenetelűek, de jól tudjuk, nem minden esetben azok. Hiába az odaadó társak a környéken, hiába a hozzáértő orvosok, az elmúlt évek és pláne hónapok meccsnézésébe odafészkelte magát egy rendkívül kellemetlen érzés: minden ütközés után várom, hogy kapjon a fejéhez az elszenvedő; ha jelzi, hogy fáj, jelzi, hogy él.

Mit tehetünk el ebből az esetből – azon túl, hogy nagyon várjuk vissza válogatottunk első tisztjét?

1. Ha az ország egyik legnagyobb harcosával, korábbi élsportolóval, jelenlegi edzővel ilyen történhet –történhet bárhol és bárkivel. Elképesztő lélekjelenlétet és emberi nagyságot tanúsított a fenti történetekben (a teljesség igénye nélkül) Remili Mohamed, Simon Kjaer, Szoboszlai Dominik vagy az adott stadion orvosi stábja, ami nem elvárható egy átlagembertől, de kötelességünk belegondolni, hogy a legártatlanabb esetekben is történhet mellettünk hasonló. Ha beleássuk magunkat – a kötelező elemeken túl – elsősegélynyújtási alapismeretekbe, hogy élőben igenis megkülönböztessünk szívleállást és epilepsziás rohamot, a legfontosabb és pontosabb információkat diktáljuk a mentősöknek, biztosan hasznosan töltjük az időnket, mégha reméljük, a megszerzett tudást soha nem kell használni.
2. A „Soha ne kelj fel!” vagy a „Ha megölnek egy lilát…” kezdetű dalok hétről hétre felhangzanak magyar stadionokban. A borzalmas történetek hullámán moralizálni nem illő, de olyan jó lenne, ha az ilyen jellegű rigmusok kikopnának a szurkolói kultúrából!

Mert az életünk – bárkié – szinte mindennél fontosabb. Még a magyar válogatott Nemzetek Ligája-meccsénél is.