„A szurkolóink három órát utaztak, hogy velünk legyenek és buzdítsanak minket Debrecenben, de mi cserben hagytuk őket. Nekik is üzenem, mélységesen sajnáljuk, amit ma a csapattól láttak, velem az élen. Ezen nagyon gyorsan változtatnunk kell” – Pascal Jansen akkori vezetőedző, miután 5–4-re kikaptak Debrecenben decemberben.

„Jobban akarták a győzelmet a hazaiak, és ez Ferencváros-játékosként elfogadhatatlan. Ha le is győznek minket ebben a bajnokságban, az legfeljebb azért lehet, mert jobban játszanak, de nem lehet a mentalitás, a hit a különbség” – Stefan Gartenmann a Puskás elleni vereség után.

Decemberben egy Hétvégi hősök-cikkben már foglalkoztunk a Ferencváros hazai és nemzetközi porondon mutatott teljesítménye közti égbekiáltó különbséggel, belevéve az akkor kimondottan elégedetlen, még győztes bajnoki után is fütyülő szurkolótábort.

Akkor így fogalmaztam: „Az elmúlt években megszokhattuk, hogy a rekordbajnok idehaza jóformán érinthetetlen, a bajnokságot rendre úgy nyeri meg, ahogy akarja, az akut trónfosztási kísérletek bevallottan komolytalanok. Vannak ebben hullámvölgyek – emlékezhetünk a Csereszov-éra utolsó tavaszára –, de a csapat mégis annyira kiemelkedik NB I-ből, hogy az ennek farvizén jelentkező felháborodást egy gyors győzelmi sorozat rendre csillapítja.”

Belevágtunk a tavaszba, s az elmúlt évek bevált sémája csak nem akar visszaköszönni az Üllői útra: nemhogy sorozatot, egy árva győzelmet sem sikerül kiszenvedni, a „bevallottan komolytalan” trónfosztási kísérletek után pedig most mintha lenne egy potenciális pályázó is – a Puskás Akadémia nem lassít, öt ponttal vezet a bajnokságban, 13 fordulóval a vége előtt.

„A svéd bajnok vár ránk a BL-ben. Mert az biztos, hogy mi továbbjutunk…” – emlékezetes, nem túl jól öregedő poszt a Ferencváros Facebook-oldalán 2023 júliusából, a Klaksvík elleni visszavágó előttről. Bár a fenti idézet egy médiástól származik, tartom, hogy – miként feladata is diktálja – nemcsak saját gondolatait, de az egész klubot átszövő légkört írta le akkor, ami talán egy kicsit magyarázatot ad a játékosok akkori teljesítményére, pályán mutatott reakciójára is. Ha a szurkoló, vezetőség, sajtó meg a klub közösségi médiás embere is biztos volt a továbbjutásban, miért pont a játékos kételkedett volna?

Valami hasonló történik most az FTC-vel, csak sokkal hosszabb távlatban. Gyakorlatilag az egész magyar futballnyilvánosságban tényként kezeljük, hogy a Ferencvárosnak az elmúlt években kábé augusztus végén oda lehetne adni a bajnoki címet, annyival erősebb az idézőjeles „riválisoknál”, amelyet 33 forduló alatt képtelenség eltüntetni, eddig nem is nagyon próbálkoztak vele a csapatok, csak ne tegyék már magukat nevetségessé! Ha pedig egy csapat a célját egy idő után már egészen minimális teljesítményleadással is könnyen eléri, nyilvánvalóan elkényelmesedik – az egész magyar futball tényként kezeli a címvédést, miért pont maga a Fradi kételkedne benne?

Nem akarom elbagatellizálni, mindemögött természetesen egy nagyon komoly sportbirodalom, mindennapi munka áll, a Ferencváros nem egyik pillanatról a másikra, csak úgy véletlenül jutott el ebbe az állapotba. De a klub jelenlegi szakmai modelljében egy létező veszély, ha úgy tetszik, természetes reakció, hogy a hozzáállásban jelentős különbséget tapasztalunk nemzetközi meccsek és magyar bajnokik között. A Ferencváros az elmúlt hat évben hatalmas fölénnyel, érdemi kihívó nélkül nyerte meg a magyar bajnokságot, mert annyival jobb játékosai voltak/vannak, mint a többi csapatnak. A IX. kerületben amúgy örömteli sorozat ugyanakkor maga a csapda is: képes-e egy csapat megújulásra abban a közegben, amelyben hosszú évek óta nem kellett kilépnie a komfortzónájából?

„Minden mérkőzés ugyanolyan fontos, s mindig a soron következőre koncentrálunk” – mantrázzák rendszerint az edzők, játékosok (nem csak a Fradinál, bárhol), hiszen profik, ezt kell mondaniuk. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, pontosan tudjuk, hogy ez nem így van. A Ferencváros megítélését, fejlődését jó ideje az árazza be, hogy a menetrend szerint jelentkező bajnoki cím mellé mit virít a nemzetközi porondon, egy Európa-liga-meccsre nagyjából háromszor annyi néző kíváncsi, mint az NB I-es fellépésekre, s olyat sem nagyon láttunk, hogy a csapat csütörtökön pihentetné kulcsembereit a hétvégi bajnokira, fordítva annál inkább. Vagy ott van példának az Újpest ellen kiépített veretlenségi sorozat: a játékosok együtt lélegeznek a klubbal, megfelelő elszántsággal állnak bele a derbikbe, így ebben a párharcban folyamatosan képesek a minőségi fölényt eredményre váltani.

Persze-persze, a klubért meg a címerért non-stop meg kell halni a pályán, de ez mára sajnos egyre inkább szurkolói utópia, mintsem a futball sava-borsa, a sorozatterhelés közepette mégsem érdemes négynaponta „meghalni”, rövid úton tönkremenni. Egy játékostól tehát kivédhetetlen, emberi dolog, hogy nem ugyanazt a teljesítményt adja le minden mérkőzésen, ahogyan a meccshez való hozzáállása is lehet más. Van persze egy alapvető motivációs szint, de a kényelem csapdájába beesni nem bűn az NB I-ben. Hogy is mondta Hajnal Tamás? „Profik vagyunk, profik a játékosok, tudni kell mindig az adott szituációra adaptálódni és azt a teljesítményt nyújtani, amire az adott mérkőzésen szükség van”. Egy címvédéshez pedig nem feltétlenül kell minden meccset nyerni – a jelenség ugyanúgy jelentkezik a Fradi férfi póló- vagy a Vasas női röplabdacsapatánál, amelyek idehaza évek óta veretlenek, pedig edzőik ugyanúgy sokszor panaszkodnak a hazai elkényelmesedésre. A futballban viszont sokkal kevesebb a végeredményt befolyásoló tényező (gól, pont), amelynek megfelelően több a meglepetés is, nem alakul ki globálisan akkora különbség a csapatok között. A fociban gyakrabban megbüntetnek.

Ami most a Ferencvárossal történik, az teljesen természetes, a klub működése, filozófiája magában hordozza a hullámvölgy lehetőségét, nem beszélve arról, hogy ellenfelek is léteznek, akikről a magyar olykor hajlandó megfeledkezni. Az Üllői úti gépezet az elmúlt években beállt egy típustermelésre, amolyan tranzitklub az európai másodvonalban, feltörekvő játékosokkal, felső polcos edzőkkel, akiket ideális esetben erősebb klubnak értékesíthet. Ennek viszont súlyos mellékhatása az állandóság teljes hiánya: az említett Klaksvík-meccs óta Robbie Keane a csapat ötödik edzője – idevéve a beugró Máté Csabát –, s lassan nincs olyan átigazolási időszak, hogy ne érkezne vagy távozna egy adag kulcsjátékos. Egy bizonyos keretrendszer adott, bizonyára nem véletlen, hogy Keane előtt szinte egy évtizedig ugyanabban a játékstílusban, felállási formában játszott a csapat, a fluktuáció és a szoros versenynaptár világában úgysem éri meg kísérletezni. Rebrov óta nem is volt igazán kiforrott, modern csapatjátéka az FTC-nek, a siker kulcsa még mindig a játékosminőség.

Ezt az utat a Fradi bevállalta az előretörés érdekében, a modell végsősoron profitképes, de ha egy játékos oldaláról közelítjük meg, neki lényegében állandó győzelmi kényszerben kell pályára lépnie a magyar bajnokságban, félévente változó szakmai elvárások mellett, miközben tudja, nem fog mindig nyerni. S mivel a játékoskeret jóval erősebb bármelyik másik csapaténál, a botlást automatikusan a hozzáállásban jelentkező különbséggel magyarázzuk. Jó ellenpélda lehetne a Paks elleni bajnoki, ahol Keane kimondottan elégedett volt a mentalitással – de mégis, a langyos mederből csak 0–1-nél kecmergett ki a címvédő, az első hatvan percet úgy átfocizgatta, s Felcsúton is csak Nagy Zsolt gólja után jöttek a helyzetek, a Pécsi-parádé.

Ez a jelenség sem újkeletű: a Fradival kapcsolatban létezik egyfajta Pató Pál-hozzáállás. Ha egy csapat folyamatosan ekkora nyomást helyez az ellenfelére, előbb-utóbb úgyis betalál. Ha egy csapat ennyivel jobb játékosokból áll, mint az ellenfele, előbb-utóbb úgyis pontokat szerez. Ha egy csapat intézményes, gazdasági szempontból ennyivel erősebb, úgyis megnyeri a bajnokságot.
A kérdés tehát: a Fradi valóban annyival jobb játékosokból áll és valóban annyival erősebb intézmény, hogy a máshol jelentkező deficiteket gond nélkül áthidalja? Mert 2025-ben eddig nem úgy tűnik.

1. A Fradi alulteljesítése

Varga Barnabásék is beszéltek róla, hogy törvényszerűen van a csapatoknak olyan periódusa, amikor minden kifelé pattan, semmi sem akar összejönni, a kapusok is megsérülnek, ezzel együtt kirívó, ami a Fradival az év elején történik. A címvédő az első négy bajnokiján 10,19-es várható gól-mutatóra szerzett kettőt, mindkettőt Zalaegerszegen. Az xG nem feltétlenül az az adat, amely négy meccsen megfelelő szemléltető eszköz, de ha hozzátesszük, hogy ezeken a bajnokikon 67 kísérletből sikerült kétszer betalálni, láthatjuk, hogy mennyivel rosszabbul teljesít, másokhoz és önmagához képest is. Az hogy a helyzetek minősége és a szerzett gólok közt van némi alulteljesítés, egy ilyen csapat esetében, amelyik folyamatosan dominál, nyomást helyez az ellenfelére, teljesen természetes, de ez a különbség égbekiáltó. Ahogyan egyébként az is, hogy a csapat mennyire Varga Barnabás-függő lett az OTP Bank Ligában, az elmúlt nyolc bajnoki gólból hatot ő szerzett, ami plusz öt pontot jelent a tabellán az FTC-nek. Amilyen látványos volt Saldanha berobbanása, most úgy hagy ki mindent, a többiek pedig eredményességben messze nem tudják a válogatott támadó szintjét hozni, persze a legtöbbeknek nem is ez a dolga.

Az NB I-es szerepléssel kapcsolatban a csapatot elérték a kritikák már az ősz végén is, amikor egyébként felejthető játékkal, de csak bedarálta a Zetét és a Nyíregyházát 1–0-ra. Akkor még a megszerzett pontok is nagyjából megfeleltek az elmúlt évek átlagának, ám az elmúlt fordulók miatt ez is jelentősen bezuhant: legutóbb 2017-ben nem érte el 20 forduló után a 40 pontot, akkor negyedikként végzett.

De nem véletlenül mondta Robbie Keane: ez egyszer megfordul. A csapat, amelyik ekkora nyomást helyez az ellenfelére, ennyi helyzetet dolgozik ki, előbb-utóbb gólt szerez, meccset nyer. Ugyanakkor ez a hátrány türelmetlenséget, akár pánikot okozhat a csapatban, s máris itt a következő kihívás, amit Kubatovtól Keane-ig meg kell oldania a klubnak – egy hajóba terelni mindenkit.

2. Nemzetközi tempó

A Fradinak igazából nem is az a szezon kihívása, hogy a bajnokság megnyerése mellett előrelépjen a nemzetközi porondon. Hanem, hogy a klubomodellje, filozófiája mellett is le tudja rakni minden meccsen azt a bizonyos teljesítményt, amiről Hajnal Tamás beszélt. Az európai kupasorozatok átszervezése és persze az örömteli továbbjutás révén pedig minden eddiginél több meccset játszik, ősz végén és most már a futballtavasz elején is heti kettesével fogyaszt, s még mindig az Európa-liga a prioritás, a kiindulási pont. Csak ha közben egymást érik az edzőváltások, s a keret is állandóan pulzál, kialakulhat-e valódi csapatjáték, stílus vagy állandóan csak az egyénekben kell bízni? Robbie Keane-nek nagyjából két hete volt megismerkednie a keretével, azóta három-négy naponta meccseket játszanak, ebbe szuszakolja most bele a háromvédős rendszer elsajátítását. Egy-egy meccsterv ülhet, az El-ben pedig a mentalitással sincs soha probléma, de nagy általánosságban még mindig az egyének viszik hátukon a csapatot.

Gyorsan tegyük hozzá, ha a realitások talaján maradunk, a Fradinak egy-két kör múlva véget ér az európai kaland (bár az sem lenne utolsó, ha elbukná a bajnoki címet és El-győztesként jutna a Bajnokok Ligájába), s minden erőforrásával koncentrálhat az NB I hajrájára. Itt pedig akkora erő- és vélhetően motivációs fölényben is lesz a csapat, amelyet kihívó legyen a talpán, aki állná rendületlenül!

3. A kihívó

A Ferencváros relatív gyengélkedése ráadásul egybeesik azzal az időszakkal, amikor egy látszólag komoly trónkövetelő jelent meg a palettán. Hogy a Puskásnak akadémiai csapatként küldetése-e egyébként a bajnoki címet hajhászni, arról itt írtunk részletesen, de egyelőre a Hornyák-csapat nem lassít, öt pontot ver az FTC-re, s egyre hangosabban suttogja a bajnoki motivációit. S amíg a címvédőnél alul-, addig a PAFC-nál igen vaskos felülteljesítésről beszélhetünk, a Wyscout szerint 29.1 várható pontra szereztek 41-et (+11.9 pont, a Fradinál ez az arány -5.9), az ikszes meccseikből szinte mindig győztesen jöttek ki – lásd most a Loki ellen. Halkan teszem hozzá, hogy a vasárnapi sikerével a Paks is megérkezett a Fradi közvetlen közelébe, kettő pont a különbség a két csapat között.

A Puskás és a Paks valódi ereje a Fradi gyenge pontja, gyenge pontjuk a Fradi ereje. Az elmúlt éveket látva egyáltalán nem meglepő, hogy megint erről a két csapatról beszélünk, mint a magyar klubfoci másfeledik vonala, Hornyák Zsolt lassan hat éve ül a felcsúti kispadon, de pozitív a Fradi elleni mérlege, Bognár György meg az elmúlt három tétmeccsén három különböző vezetőedzőt győzött le a rekordbajnokkal szemben. A két települést összesen lakják annyian, mint a Groupama Aréna befogadóképessége, ezekhez a vidéki klubokhoz pedig az említett szakemberek és klubok olyan közeget hoztak létre, amely szocio-affektivitásban kiemelkedik az NB I-ből, a hasonló tudású és költségvetésű csapatok masszájából. Adódik a felvetés: a legjobb kerete egészen biztosan a Fradinak van idehaza, de vajon a legjobb csapata is?

A bajnoki versenyfutás fő kérdése az állandóság lehet: a Puskás lehozta ezt a 20 fordulót nagyobb hullámvölgy nélkül, pillanatnyilag 2.05-ös pontátlagot produkál, ilyen szorgos ellenfélhez pedig az FTC nem szokhatott (a 2020-as Fehérvár 1.91-el végzett). Hornyák Zsolt egy rendkívül összeszokott, de nem túl bő kerettel dolgozhat – Keane-nek egy rendkívül bő, de még nem annyira összeérett állománnyal kell célba érnie. Ezt a teljesítményt, felülteljesítést 33 fordulón keresztül fenntartani szinte képtelenség, de ha már húszig sikerült, miért ne lehetne belőle további 13? Arról nem beszélve, hogy az öt pont mégiscsak öt pont, ha pedig a Fradi a továbbiakban is bukdácsol, még a felcsútiaktól is beleférhet jónéhány botlás.

Az FTC szakmai és anyagi szempontból továbbra is az NB I fölé helyezhető, nem hasonlítható össze a helyzete mondjuk a Bayern Münchenével a Bundesligában, hiszen a német futball sokkal hatékonyabban produkál trónkövetelőket, mint a magyar. Sokkal inkább a horvát Dinamo Zagrebbel vagy szerb Crvena zvezdával hozható párhuzamba, ha az erőforrások mértékét a liga többi csapatához mérjük. Előbbi hétszeres, utóbbi nyolcszoros címvédő a maga bajnokságában.

Sorozatban hetedik bajnoki címére hajt a Ferencváros, s bár senki nem gondolta volna, az újabb címvédést veszély fenyegeti. De hogy valójában mekkora, arra térjünk vissza mondjuk a márciusi válogatott szünetben! A Fradi egy éve ilyenkor is ponthátrányban volt a Pakssal szemben, mégis simán bajnok lett, 2022-ben pedig hiába loholt tőle egy-két pontra a Puskás és a Kisvárda a 20. fordulónál, öttel később már nagy fölénye volt, és simán célba is ért. Ha a tendenciákat nézzük, a bajnokság hamarosan eldől, de ezt a Puskást látva, nem biztos, hogy a tendenciák bármit is jelentenek.

A végére még néhány idézet, közhely:

-Egyszer minden sorozat megszakad.
-Küzdeni mindig, feladni soha!
-Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.
-Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha!

A közhelyekkel meg az a helyzet, hogy pont azért közhelyek, mert végső soron az igazságot mondják ki.

OTP Bank Liga, 20. forduló:

Fehérvár FC–ETO FC Győr 0–1
Kecskeméti TE–MTK Budapest 5–0
Diósgyőri VTK–Nyíregyháza Spartacus FC 1–2
Debreceni VSC–Puskás Akadémia FC 1–2
Újpest FC–Zalaegerszegi TE FC 1–2
Ferencvárosi TC–Paksi FC 0–2

A 21. forduló programja:

február 21., péntek
20.00 MTK Budapest–Diósgyőri VTK

február 22., szombat
14.30 Puskás Akadémia FC–Kecskeméti TE
17.00 Paksi FC–Debreceni VSC
19.30 Nyíregyháza Spartacus FC–Újpest FC

február 23., vasárnap
15.30 ETO FC Győr–Zalaegerszegi TE FC
18.00 Fehérvár FC–Ferencvárosi TC