Két rövidzárlat okozta a vesztünket?

A futball – meg végtére maga az élet is – tendenciák összecsapása egymás ellen, esetleg véletleneké, nüanszoké a tendenciák értelmezési tartományában. Ennek mentén érdemes értékelni a magyar válogatott NL-rájátszását, s talán globálisan az elmúlt éveit is, mert a legtöbb jelenségre magyarázatot adnak – a török párharccal kapcsolatban is.

Igen, ha a matekot vesszük, az a két rövidzárlat (a kinti meccsen a 70., a visszavágón a 34. perctől) összesen négy gólt eredményezett oda, ha nem számítjuk a totál irreleváns utolsó török szögletet, a lényegi különbséget jelentette párharcban, de mégis amolyan valóságtagadás lenne csak erre rákenni a két vereséget. Talán a kérdések helyett a válaszból kell kiindulni, egy kézenfekvőből, ami magyarázatot ad rövidzárlatra, vereségre, B-divízióra: a török válogatott jelenleg jobb játékosokból áll, mint a magyar. Ha pedig ezt bedobjuk koncnak a tendenciák ketrecébe: a jobb játékosokból álló csapat általában legyőzi a papíron gyengébbet. A válogatott futballban, amelynél nyilván nem áll rendelkezésre felkészülési időszakok tömkelege (az összetartások halmozása is már csak pintéri utópia), egyébként is felértékelődik a játékosminőség, bár kétségtelenül érdekes kísérlet lenne egyszer egy az egyben a Paksot felküldeni címeresben. Ugyanakkor a magyar válogatott stábja évek óta kiemelkedően használja fel a rendelkezésre álló szűk időt, s a magyar klubokhoz, edzőkhöz képest égbekiáltóan progresszív a futballszemlélete. Talán emiatt sem érez az ember semmilyen válságot a válogatottal kapcsolatban, mégha a közelmúlt eredményei nem is néznek ki túl jól.

A magyar válogatott az elmúlt években penge volt az effajta valóság elhajlításában – különösen a Nemzetek Ligájában –, s rövidtávon rengeteg problémát okozott a jobb csapatoknak, de minden csapat, kurzus életében eljön az időszak, amikor a realitás tengelyét csak alulról súrolják, pofás xG-hez nem társul tényleges eredményesség, és aztán jön a többi közhely, minden kifelé pattan, szegény embert az ág is húzza, rossz a bíró stb. Ha csak az elmúlt egy év 11 tétmérkőzését nézzük: a magyar válogatott nem győzött le FIFA-világranglistán előtte álló csapatot, de nem is kapott ki mögötte lévőtől. Ebből a 11 meccsből ötöt top 10-es ellenféllel játszott a csapat, aminek tekintetében talán nem is lesz rossz ez a B divízió; az ellenfelek minőségétől függetlenül viszont a hét szerzett gól igencsak karcsú, pláne annak tükrében, hogy ezt 13.75-ös várható gól-mutatóra érte el a válogatott, a hétből pedig kettő büntető volt.

Na, de vissza az aktuális meccsre és a bizonyos rövidzárlatra, a meccsek elemzésénél gyakran elfeledkezünk fontos tényezőkről, például az ellenfélről, illetve, hogy a játékosok is emberből vannak. Elsőre égbekiáltó, hogy a párharc során 2.8-as xG maradt kihasználatlanul a magyarok által, ami a labdarúgót, az embert ott helyben frusztrálttá tehet, ha nem is automatikus, de semmiképp sem meglepő, hogy ebben a helyzetben képes mentálisan szétesni. A második meccsen azonban egyéb jelei is voltak a rövidzárlatnak, amelyek az ellenfélhez köthetőek.

Az isztambuli meccset követő elemzésünkben is kiemeltük, hogy a középmagas blokk ellen milyen jól működtek a törökök hosszú labdái, amelyek nemcsak az utolsó vonalunkat állították nehéz feladat elé, de a középpályát is szétszakították. Bizonyára Rossiék is érezték a problémát, mert a visszavágóra ennek az élét kivették.

1. A magyarok első vonala aktívabb letámadást kezdett, a labdásra rendszerint nyomást helyezett, így előkészítetlen hosszú labdákat kényszerített ki.

2. Az isztambuli első gólt megelőző hiba kiküszöbölésére elég látványos emberfogást rajzolt fel a stáb. A bal oldalon Kerkez hátrébb helyezkedett a szélső Oguz Aydinon, a túloldali ötös, Bolla viszont feljebb lépett a balhátvéd Elmalira. Így Fiola maradt egy az egyben Kenan Yildizen, Willi Orbán pedig Aktürkoglun, a hátsó plusz egy szerepében Dárdai Márton.

A törökök építkezése a meccs első szakaszában, Arda Güler visszalépett a két belső védő közé. A magyarok a jobb oldalon Bollát engedték feljebb, az első meccsből tanulva Kerkez ritkábban „ugorhatott” ki.

A szerződéses janicsár, Vincenzo Montella szintén nem ma kezdte, azonnal reagált a magyarok változó magatartására. Az eltiltásából visszatérő Arda Güler kezdetben egészen a belső védők közé/mellé visszalépett mélységből szervezni a játékot, az első húsz perc után viszont kivezényelték a jobb oldalra Oguz Aydin és Mert Müldür közé, létszámfölényt kialakítani vagy számukra ideálisabb esetben Dárdai Mártont kirángatni a védővonalból, esetleg Vécseit hatosból. A törökök leleményes váltása lett a vég kezdete.

A tizenegyest megelőző szituáció, a magyar labdavesztést követően a jobbhátvéd Mert Müldür befutja az összekötőt, Szoboszlaival szemben jelentős lendületi fölénye van, Güler addigra már rendszerint a jobbszélre húzódott ki, így tudtak bontani. A kijelölt területen ért végül célt a török ellencsapás, Fiola már teljesen kiszolgáltatott helyzetben szabálytalankodott.

A rövidzárlat másik előjele a török csapat labda elleni játékában keresendő. Az első harminc perc magyar lehetőségeit jellemzően abból alakította ki, hogy a középmagas blokkot gyors, egyérintős focival játszotta át, kényszerítőkkel, harmadik emberes kombinációkkal, illetve a bizonytalankodó ellenféllel szemben jó helyeken szerzett labdát, amelyből hamar a kapu elé keveredett. A török válogatott egyrészt nagyot mentett ezekben a helyzetekben (Elmali becsúszása, Yüksek visszarántása), amelyhez hasonlóak a magyaroktól nem jelentkeztek tíz perccel később, másrészt a fegyvert visszájára fordították. Az első harminc percet követően, bizonyára tudatosan egy jóval magasabb presszingre váltottak – a 15. és 30. perc közötti 18.1-es PPDA-ból a következő negyedórára 5.1-es lett –, amellyel épp a magyar labdakihozatalokba csúszott hiba, a mieink vesztették el veszélyes helyen, a többi meg a dominóeffektussal jött, ki nem kényszerített hibák itt és a kapu előtti kegyetlenség ott, amiből már Isztambulban is kaptunk egy csinos adagot. 

A magyar válogatott az első 35 percben kimondottan jól játszott, ügyesen libikókázott a bátorság mezsgyéjén, a vakmerők szakadékát elkerülve, s a helyzetek alapján bőven szerezhetett volna gólt, csak a jó játékosokból álló jó csapat azért van ezen a szinten, mert szolgáltat egzakt választ. Arra már rávilágítottunk, hogy a rövidzárlat nem a szó szoros értelmében vett rövidzárlat, de kétségtelen, hogy a magyar válogatott ezekre a meccsszituációkra, a számára váratlan negatív fordulatokra mostanában nem tud megfelelően reagálni, pedig ez a hozzá hasonló tudású, talán kicsit jobb ellenfelekkel szemben a siker egyik fontos záloga lehetne. Hogy ez mentalitás, rutin, a csapaton belüli kémia vagy taktika kérdése-e, Rossiék vélhetően kielemzik a júniusi meccsekig, de a válogatott egyik leglátványosabb aktuális defektje.

Kísérletezésbe fulladt?

Azt nem mondhatjuk, hogy a magyar válogatott feladta volna a meccset, de a szünet után kissé edzőmeccsjelleget öltött a találkozó. Ezt az érzetet növelte az ellenfél magatartása, amely onnantól beterpeszkedett a kapuja elé, s bár tessék-lássék kontrázgatott, leginkább arra figyelt, hogy a párharc ne legyen újra izgalmas. Rossi pedig januárban belengetett eszközéhez nyúlt: az elmúlt öt évben gyakorlatilag szentírásnak vett ötvédős rendszerből 4-2-3-1-et varázsolt.

Az említett futballprogresszivitás egyik fontos eleme, hogy rozsdásodó törvényekhez ne ragaszkodjunk görcsösen, a kapitány januári, s egyébként a mostani meccs utáni nyilatkozata is arra utal, hogy az anno Honvédnál is bajnoki aranyat hozó ötvédős rendszer mellé kell a megújulás is. Ha visszatérünk a játékosminőséghez, a szerkezetváltást édes kényszer is szülheti a válogatottunk esetében, ugyebár jelentős luxus lenne a legjobb formában játszó játékosaink valamelyikét padoztatni, balfutóból meg akkor Nagy Zsolt vagy Kerkez Milos kiszorulna, nem beszélve arról, hogy klubjukban mindketten négyvédős rendszerben játszanak. Ilyen HR-túltengéssel most nem kellett „küzdeni“, tekintettel az eltiltottakra, sérültekre, de ez a mínusz négyes eredmény és az ilyen passzív ellenfél jó lehetőség volt valami újra.

A 4-2-3-1 egyébként nem egy nagyon jelentős változás a 3-4-2-1-hez képest, főleg annak tükrében, hogy a válogatott stílusa, alapelvei és maguk a játékosok sem változnak meg, sőt az első félidőben aszimmetrikusra felrajzolt ötvédős felállás is egyszerűen interpretálható a négyvédősbe, valószínűleg a két meccs között a fiúk is kivideózták. Nem ez volt a világ legreprezentatívabb félideje, de az mindenesetre látszott, hogy Szoboszlai szabad szerepköre ugyanúgy megmarad, s meghatározza a többi játékos pozícióját is. A rendszer előnye lehet, hogy a három belső védőshöz képest talán kevésbé kötött, az egyes posztok pedig több játékosprofilra is illenek, ezért többen érezhetik komfortosan magukat benne. Jó példa, hogy Szoboszlait és Tóth Alexet is egy-egy cserét követően több szerepkörben is láttuk, Nego és Bolla is jól variálta a pozícióit a jobb oldalon.

Jelen állapotunkban azért is volt ideális a váltás, mert a magas letámadáshoz az első vonalunkban már nem három, hanem négy játékos presszingelt, némileg hatékonyabb is lett a letámadás, bár ehhez az is kellett, hogy a törökök ellencsapásai már kevésbé legyenek precízek. Az mindenesetre elmondható, hogy bár elsőre hatalmas váltásnak tűnhet, ha öt és fél évet követően egy csapat sutba dobja az addigi játékrendszerét, a valóságban egyrészt nem tudjuk, hogy erről van-e szó, másrészt pedig biztosan mégsem hatalmas váltás, mert a stílus, a keret az 3-4-2-1-ben és 4-2-3-1-ben is ugyanaz, a 3-2-5-ös támadásépítés, a számtalan helycsere és Szoboszlai-központú mozgás pedig a vb-selejtezőkben is slágertéma lehet.

A törökök elleni meccs rámutatott erősségekre, gyengeségekre is, a tanulságok levonásánál elsőként támaszkodjunk a mester szavaira:

–„A büntető után összeestünk, nem reagáltunk jól, ez történt kint is.  Tisztában voltunk vele, hogy másfajta módon kell reagálnunk, azonban ez nem sikerült.”
A válogatottnak tudnia kell reagálnia a negatív fordulatokra, különösen akkor, ha hasonló képességű ellenféllel játszik.

–„Abban is reménykedünk, hogy a jövőben hatékonyabbak lehetünk majd elől, mert az nem elfogadható, hogy a két mérkőzésen ilyen sok helyzetből csupán egyszer találunk be. Ha nem szerzünk gólt, problémáink lehetnek.”
Már az elmúlt évben is visszatérő probléma volt a válogatott helyzetkihasználása, a törökök ellen talán ez csúcsosodott ki – mégha nem is ezen múlt a párharc kimenetele. Az elmúlt év tétmeccsein produkált 0.64-es meccs/gólátlag kimondottan rossz, még akkor is, ha a helyzetkialakítás inkább rendben van, mint a kihasználása. Varga Barnabás az elmúlt tíz válogatott meccsén nem talált be, hasonló szintű kilencesek pedig finoman szólva sem tolonganak mögötte, s a korábban hatékony pontrúgásvariációk is el-elmaradoznak. A 6–1-es összecsapás során a magyar válogatott magasabb xG-t produkált, ami egészen elképesztő, a kapura tartó lövések várható gól-mutatója viszont már jelentős török fölényt mutat, azaz a minőségbeli különbség itt is igen látványosan jelentkezett.

S bár Rossiéknak nincs valódi ráhatása, sőt a rendelkezésre álló humánerőforrást elváráson felül használják fel, nem megkerülhető, hogy a válogatott hátországa továbbra is hiányos. A két meccs három újoncot is hozott, ami mindenképpen bizakodásra ad okot, de többször is azon kapjuk magunkat, hogy négy-öt kulcsjátékosra támaszkodunk, akiknek a hiányában a minőség csorbul. Schäfer, Nagy Zsolt, Sallai a visszavágóról maradt távol, kétségtelenül három olyan játékos, akik a mai válogatott kulcsfigurái, mindeközben a török csapat is hemzsegett (vagy inkább kongott) a sérültektől, ám ez egy pillanatra sem érződött rajta. A futballhátország felépítése persze egy hosszútávú feladat, aminek a megoldása nem holnaputánra várható, csak annak hiánya az elmúlt hétben fájdalmasan csattant a magyar futballon.

Rossi és a stáb egy rövid pihenő után az első kettőre fókuszál: karakteresebb, hatékonyabb csapatot kell kialakítania, mert ez lehet a repjegy kulcsa a 2026-os világbajnokságra. Hogy a stáb taktikailag talál megoldást a selejtezők kihívására, számomra nem kétséges, a világvége-hangulat pedig jelenleg semmiképp sem indokolt, mert mint fent is említettük, most élünk a magunk magyar realitásában. Ami a Rossi-érában más konnotációt kapott, mint korábban.