A paksi kezdetekről:

2001-ben Dunaújvárosba mentem továbbtanulni, de nemigen tetszett az a közeg, nem éreztem jól magam. Inkább csak a dunaújvárosi városi bajnokságban játszottam a koleszcsapatban. Ha volt kedvem, elmentem edzeni, de inkább magamban edzettem. Karszt József (technikai vezető a szerk.) és Péter Norbert (akkor vezetőedző – a szerk.) kerestek meg, hogy jó lenne, ha befejezném ezt a bohóckodást és visszajönnék focizni. Mint kiderült, jó döntés volt.

A mezszámválasztásról és a Vasasról:

Vasas-szurkoló voltam, és ott Váczi Zoli volt a kedvencem, 13-asban játszott, ezért választottam én is azt. Nálunk apukám és bátyám is Vasas-szurkoló volt, anyukám Fradi-szurkoló. Volt olyan mérkőzés, amikor itthon játszottunk a Vasassal, bátyám sétált a lelátón, és mutogatta nekem a Vasas-sálat a zsebében… De az élet úgy alakult, hogy én itt, Pakson és a Fradiban játszottam.

A posztjairól:

A harmadosztályban támadót játszottam, utána inkább védekező középpályást, amikor pedig visszajátszottam ifibe, ott meg belső védőt játszottam. Az első 100-150 meccsemen főleg védekező középpályásként szerepeltem. Védekező középpályásként mindenbe belerúgtunk, ami mozog, ami meg nem mozog, abba meg azért, hogy mozogjon. Fejpárbajokban jó voltam, próbáltam keresni a kontaktokat, ütközni jól tudtam. Volt olyan szezonom, amit 11 sárgával, meg 2 pirossal zártam, a durvaság határát néha túlléptük.

Szívemhez mindig az állt közelebb, ha a kapuhoz közelebb játszom. Nem is feltétlen csatárként, inkább az ék mögött, mélységből indulva. Régebben jól tudtam beindulni, lendületből érkezni. Gellei Imrénél lettem 10-es, aztán Kis Károlynál voltak csatárgondjai a Paksnak, és akkor kerültem vissza 9-es pozícióba, aztán ott is maradtam.

Mi élteti még a 19. idényében is?

Az öltözői hangulat nagyon vonz, nem is tudom, hogy lehet majd pótolni, ha abbahagyom. Egymás folyamatos vérszívása, az ökörködés mindennapos, Éger Laci is itt van mindig a masszőrhelyiségben, lehet, én is azt fogom majd csinálni, hogy bejárkálok, miután visszavonultam. Ha munka van, akkor beleállok, de ha lehet hülyéskedni, akkor csinálom.

A Ferencvároshoz igazolásról és Ricardo Monizról:

A Ferencváros nagy kihívás volt, de az idő azt igazolta, jó döntés volt. Izgatottan mentem oda, akkor sok magyar játszott ott, sajnos nem volt egy acélos brigádunk volt, de nagyon hamar befogadtak Lipcsei Petiék. Ricardo Moniz edzéseken is olyan hőfokon égett, amit addig nem láttam. Rengeteget dolgoztunk, megszakadtunk az edzéseken, de ebből én sokat profitáltam, év játékosa, később gólkirály is lettem később. Szerintem a klubot is ő indította el azon az úton, amit most jár. A Fradi szurkolótábora óriási lökést adott nekem, nagy motivációt jelentett ott játszani.

Az első bajnoki címről:

Azért is igazoltam a Ferencvárosba, hogy sikereket érjünk el. Nagyon hosszú ideje nem nyert akkor a Ferencváros bajnokságot, szóval fantasztikus élmény volt. Utána a kupák jöttek, zsinórban három évben megnyertük. Nagyon jó élményekkel gazdagodtam a Fradinál, és nagyon jó embereket ismertem meg.

Thomas Dollról:

Nála játszottam a legtöbbször, de minden évben igazolt mellém egy centert. Eleinte mellőzve voltam, aztán a végén mindig én játszottam. Mondhatjuk, hogy tűzben tartott. Azért Moniznak és Dollnak más lehetőségei voltak, mint az utánuk következő edzőknek.

A Fradi átalakulásáról és a 2019-es távozásról:

Volt még egy évre szerződésem a Fradinál, de én kértem, hogy elmehessek, mert a Rebrovnál már nem igen játszottam, a kispadon vagy a lelátón ültem volna. Úgy voltam vele, 30 évesen még játszani szeretnék. Nem az az ember vagyok, hogy akkor érzem jól magam, ha jó fizetéssel ülök a lelátón.

A légióséletről:

Az évek során Németországból, Izraelből, Angliából is voltam megkereséseim, volt olyan edző, akivel le is ültem, de aztán ellaposodtak ezek tárgyalások. Soha nem akartam annyira elmenni, a nyelvet is alig-alig beszélem, lehet, emiatt is féltem váltani.

A válogatottról és 2016-ról

Gyermekkori álom volt a válogatottban játszani. Akkoriban jóval több csatár jött szóba, mondhatjuk, hogy jobb kínálat volt. Priskin, Nikolics, Németh, Szalai, Böde… A 2016-os Eb-re sokat kellett dolgozzak, mert decemberben bokasérülésem lett, utána picit bicegve tértem vissza, hogy meccsben legyek. Gyulladáscsökkentővel játszottam, hogy be tudjam verekedni magam. Az izlandi meccsen sajnáltam, amikor a védő berúgta előttem, és öngól lett…Azért jó lett volna Eb-n gólt rúgni, de ezzel a találattal lett döntetlen, és biztossá vált a továbbjutásunk. A 2016-os Eb a későbbiekre is nagy lökést adott a válogatottnak.

A paksi visszatérésről:

Paksi visszatérésem után, magánjellegű dolgok miatt nem igazán találtam a helyem. Bognár Gyuri visszavitt belső védőnek, hogy motivációt találjak. Jól sikerült, élveztem. Jól tudtam olvasni a játékot, én nyertem a legtöbb fejpárbajt abban az évben. A sebesség kopik, de az erő azért megmarad.

A paksi mélypontról:

Az ott kezdődött, hogy rögtön az első edzés után leültem Waltner Róberttel, a csapat akkori edzőjével beszélni. Amit akkor beszéltünk, abból semmi nem valósult meg. Akkor úgy voltam, hogy bontsuk fel a szerződésem, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Egy Debrecen elleni mérkőzés előtt aztán Haraszti Zsolt tulajdonos és Karszt József technikai vezető jött az ötlettel, hogy maradjak itt, segítsem az NB III-as csapatot, és azt az ajánlatot elfogadtam.

Történet a belátó Bognár Györgyről és a maradó Ádám Martinról:

Bognár Györgyöt nagyon szeretem, egyszerűen látja a dolgokat, ami nálam jó, és egyenes, ami nagyon fontos. Volt róla szó, hogy Ádám Martint kölcsönadjuk Diósgyőrbe, abban az évben, amikor Hahn Jani gólkirály lett. Mondtam Gyurinak, hogy nem biztos, hogy jó ötlet, mert a Janókát elvihetik, és akkor az öreg Bödével, meg a fiatal Petővel akarsz nekivágni a szezonnak, az úgy kevés lesz. Gyuri azt mondta, teljesen igazam van, Martin itt maradt és gólkirály lett a következő szezonban.

Jelenlegi helyzetéről:

Maximálisan elfogadom a szerepem, 38 évesen jól van ez így, hogy ennyit játszom. Meglep talán engem is, hogy 13 gólom van, szerencse is közrejátszik, nem tudom az okát. Minden játékosra hatással van, ha otthon rendben van az élete. A mérkőzések még mindig a legjobbak, vannak olyan edzések, ahol a bőröm 10 fillért nem ér, de a Gyuri ezért is nagy, mert ilyenkor becsukja a szemét, de a mérkőzésekre mindig a maximumot igyekszem nyújtani.

A 160 bajnoki góljáról:

A gól az gól. Az a lényeg, hogy a labda haladja át a gólvonalat. Emlékszem, a Fradiban fejeltem olyat a Békéscsabának, azzal nyertünk 1-0-ra, hogy épphogy átment a gólvonalon. Az ugyanannyit ért számomra, mint amikor az Újpestnek félollóval berúgtam. Nem teszek különbséget a gólok között.

Az „utódlásról”:

Plusz motiváció, hogy a gyermekeim láthatnak játszani, hátha hozzásegíthetem így őket, hogy labdarúgók legyenek. A nagyobbik többször volt labdaszedő is, amikor tudnak itt vannak, nekem sokat jelent a jelenlétük. Fociznak, de többet kéne edzeni, az edzésen kívül többet kellene foglalkozni a focival. Ha abbahagyom, lehet rámenősebb leszek, és pluszedzéseket tartok majd.

A legnagyobb változásról:

Az én gyerekkoromban, ha kimentünk az utcára, vagy a pályára, voltak gyerekek. Most már faluban sincsenek kint az utcán. Látom, hogy plankelnek, törzserőt fejlesztenek, a mi időnkben mi fára másztunk, váz alatt bicikliztünk, verekedtünk a szomszéd gyerekekkel, ilyenekből erősödtünk meg.

Pályafutása közeledő végéről és az 500. meccsről:

Ha azt érzem, hogy már felesleges, ha a csapatnak nem segítségére, hanem kárára vagyok, akkor szerintem föltenném a kezem és mondanám, hogy köszönöm szépen elég volt! Végh Zoli írt az 500. meccsem után, gratulált. Válaszoltam neki, hogy köszönöm, de ha nem figyelek oda, még utolérem. Visszaírt, hogy akkor figyelj oda! Mindig csak egy szezonban gondolkodom, ha most minden meccsen pályára lépek, közel leszek az 540-hez, de nem gondolok tovább.

Ez a pályafutás így kerek, egész. Mondhatjuk, hogy lehetett volna ebben több, külföldi karrier esetleg, de itthon vagyok, jól érzem magam, ott lakom, ahol felnőttem gyerekként, és szeretem, amit csinálok.