Sorozatban harmadik meccsén kapott ki a magyar labdarúgó-válogatott, ötödször maradt nyeretlen, ezek pedig ritkán látott sorozatok Marco Rossi vezetésével – mindkettő csupán másodszor fordul elő az elmúlt hét évben, de utóbbit finoman szólva is más közhangulat övezte, hiszen a közepére ékelt két Eb-döntetlent a csapat a franciákkal és a németekkel szemben. A svédek elleni 0–2 slágerlistájába sem a szokásos megamixet rakták be – a Nélküled és a meccsvégi Himnusz közé hamis szólam tolakodott: füttyszó. A Puskás Aréna szakmai jellegű bulijain nem szokták bejátszani.

Talán nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek, de lássuk be, valami nem oké most a válogatott körül. És itt most nem taktikára, erőnlétre, szakmai munkára, hanem a közhangulatra, megítélésre, talán ennek mentén elnyúlva a magyar futballkultúrára utalok.

A válogatott az elmúlt években elferdítette a valóságérzetünket, ebbe a csapdába pedig szinte a teljes magyar közvélemény – élén a véleményvezérekkel, médiával, azaz velünk – belesétált. A 2020-as évek elejétől kezdve akkora felülteljesítést produkált, amit nem tudtunk a helyén kezelni, ezek után értelemszerű, hogy miután átbuktunk a hegytetőn, a lejtmenet megfejtésével is vannak problémáink. Bár a magyar válogatott rendkívül fontos, és továbbra is az egyik legsikeresebb eleme az összesnek, amit magyar futballnak hívunk, előbbi teljesítménye és utóbbi eredményessége közé egyenlőségjelet tenni súlyos hiba. Hiába csillog szépen a kirakat, ha az üzletben rumli van. Üresen fecseg a felszín, ha közben hallgat a mély.

A futball amúgy (akárcsak maga az élet) nüanszok találkozása a tendenciák értelmezési tartományában. Nüanszatomok összeütközéséből korábban sokszor számunkra kedvező kölcsönhatás keletkezett, a svédek ellen a legkevésbé sem – de a kémia sem áltudomány, minél szélesebb képet vizsgálsz, annál reálisabbat kapsz vissza: a tendencia egy idő után tort ül nüanszok felett. A válogatott foci egyébként is nüanszpárti, a felkészülési idő rövid, évi ötven helyett csak tíz meccsből kell kiindulni, pont ezért kell nagyobbra nyitni a vizsgált időszakot, hogy összezavaró nüanszok helyett tendenciák csúcsosodjanak ki. Csak közben a határok is elmosódtak, simán lehet, hogy egy világbajnoki kvalifikáció egyetlen apró nüanszrandevún múlik majd. Pedig a kijutás örömmámor és hatalmas siker, az újabb kimaradás meg nemzeti gyásznap, totális bukás.

Az hagyján, hogy a válogatott az elmúlt években négyest hintett Angliának, csoportgyőztesként jutott ki az Eb-re, mindeközben olyan taktikai és kulturális palotaforradalommal kísérletezett, amely példátlan a magyar futball elmúlt egy-két évtizedében. A 2020-as években eleve különös, hogy a focidivatot egy válogatott, s nem valamelyik klubcsapat próbálja diktálni, de hát látjuk, hetven-nyolcvan évvel ezelőttre kell visszanyúlni, ha szakmai bummot, futballkultúrát próbálunk kutatni. A válogatott stábja amúgy meg is tette: folyamatosan kísérletezi, miként lehet a szokásainkat, nyelvünket, habitusunkat futballpályára konvertálni. Mindezt valahogy összeturmixolva a jelenlegi játékoskerettel, Marco Rossi futballfilozófiájával, és akkor az eredményességről még nem is beszéltünk. Mert mindez három pontokkal tűzdelve egykettőre tündérmese-szemüveget aggat a nézőre, de ha – a papírformának megfelelően – a törökök meg a svédek már zakót szabnak a mieinkre, a projekt kerül kétségek közé. A fel-felbukkanó pánik zavaros: pesszimizmusunk a magyar válogatottnak vagy a magyar futballnak szól?

Vannak pozitív folyamatok, az infrastruktúra már adott, de ameddig a Pécsi Ármin-szintű (vagy legalábbis ezt megközelítő) értékesítések cseppek a tengerben, nincs olyan iparági termelés, mint Szerbiában, Horvátországban, Ausztriában, Csehországban, sőt az NB I transzferszaldója a régióban egyedüliként negatív, a válogatottól sem reális elvárni, hogy csatár nélkül megverje a svédeket. Megverheti, ha a nüanszok épp úgy dolgoznak, de hát közben Marco Rossi is ugyanabból a hátországból dolgozik, egyszer kihozza belőle a maximumot, máskor nem. Az önvizsgálat ebben az esetben becsapós: ha magadhoz képest fejlődsz is, ott vannak még az ellenfeleid is – a magyar válogatott vonatkozásában róluk szeretünk megfeledkezni. Ha csak a svédeknél maradunk: Gyökeres, Isak és Kulusevski hiányában is a miénknél bőven erősebb kerettel érkeztek, miközben a magyar válogatottnál visszatérő elem a vékony pad, a csatárhiány, a Szoboszlai-függés – egyszerre mennyiségi és minőségi probléma. A csapatkapitánytól is hiába várunk a liverpoolihoz hasonló teljesítményt, itt nem tíz világklasszis játszik körülötte, az ellenfelek is pontosan tudják, mekkora hatása van a nemzeti csapat játékára, a maguk módján (a svédek pl. hihetetlenül abszurd megoldással egy belső védőjüket küldték fel a labdakihozatalunkkor Szoboszlai nyakára) próbálják is kikapcsolni.

A magyar válogatottba többet gondolunk bele, mint ami valójában. Egyrészt szakmai, másrészt kulturális, egzisztenciális értelmében. Éppen ezért felesleges és káros a nemzeti csapatot egymagában, a teljes kontextus nélkül gazdasági, közéleti viták tárgyává tenni, marketingeszközként felhasználni. Az elmúlt öt-hat évet nézve a tendencia kezd helyre billenni, s lehet, hogy a nüanszok állása most épp rémisztő, hovatovább a stábnak dolga van csapatvédekezéssel, erőnléttel, épp ez a kurzus hozta ki a rendelkezésére álló anyagból a legtöbbet, elérte, hogy még a hullámvölgyben is pozitívan álljunk a csapathoz, s mivel Rossi-mester szerződése még öt évig érvényes, nem nagyon tehetünk mást, mint várunk egy következő valóságferdítést, amit ezúttal már igyekszünk annak is diagnosztizálni.

Vagy visszatér egy jóval korábbi lejátszási lista: Himnusz, füttyszó – nélkülünk.