„Egyszerűen egy szó, mit hárman mondunk
Hogy versenyegyenlőtlenség, nekünk sincs másra gondunk
Mert mi mindent akarunk, és azt azonnal
És az indok is egyszerű: én most vagyok fiatal”

–Animal Cannibals & Sub Bass Monster után szabadon.

Tűkön táncol

Iskolánk pocsékul teljesít az országos összevetésekben, legyen szó felvételi eredményekről, kompetenciamérésekről, ráadásul a diákok teljesítményromlása mellett a szociális szorongásuk egyre nő. De mégis kiváló hetet zárt az intézmény – hívja fel figyelmünket az igazgató úr –, hiszen az új projektorokról és az átfestett szelektív kukákról szóló bejegyzésekre rengeteg lájk érkezett a Facebookon.

A közösségi média előretörésével szomorú jelenség határozza meg mindennapi életünket, így persze a sportot is – közelebbről tárgyunkat, a magyar focit –, miszerint a cselekvést felváltja a kommunikáció, tetteink helyett szavaink számítanak, és főleg, hogy közönségünkkel mit tudunk elhitetni. A minőséget mennyiségre, a tudást számokra cseréljük, valljuk be, a magyar futball is többször esett már ennek áldozatául. A kiemelt kormányzati támogatásnak, infrastrukturális fejlődésnek és persze a válogatott kiugró teljesítményének köszönhetően egyre fontosabb volt, hogy az iparág eredmények formájában is visszaadjon valamit a befektetett pénzből, a kapkodás viszont csak formás számokat szül, valódi eredményeket aligha, a statisztika mögül meg egy idő után menthetetlenül is kikukucskál a valóság, nevezetesen a szakmai alapelvek, futballstílus, kultúra – a sztenderd hátország hiánya. 

Már amikor május elején kihirdette vadiúj ösztönzőrendszerét a Magyar Labdarúgó Szövetség a hazai és fiatal játékosok szerepeltetésével kapcsolatban, sorra bújtak elő a kritikusok, leginkább a klubok oldaláról – talán nem is véletlenül onnan, a válogatottat fejlesztendő reform a mindennapokban rajtuk csattan. Akkor még nem tudták, hogy a belengetett szabály csak demóverzió, a négy plusz egyről azóta kiderült, nemcsak átlaggal, hanem konkrét állandó jelenléttel lehet kipipálni, az MLSZ légiójaként pedig beszállt az akadémiák működését ellenőrző szerv, az NSÜ hátralépésével rivaldafénybe kerülő NSMI (Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézet) is, amely az élvonal hét kiemelt akadémiájának még négy nappal a rajt előtt odaköszönt: 2970 helyett 7000 fiatalperc (legalábbis a Diósgyőrnek ennyi) szükséges, a tét pedig a kiemelt akadémiai státusz maga. Ijesztően hangzik…

Be is indult a kommentszekció, a Ferencváros (ebben is) a mezőny élére állt: versenyhátrány, mindenki ellenünk, nincs leírva, utolsó pillanatban szóltak, nem kérdeztek róla, többet kell cserélni és még a kommentátor is szidta a kvótafiatalt! Rá fogunk még térni ezekre a reakciókra, mert van köztük releváns, de ebben az állandó szirénázásban lehetetlen józanul gondolkodni, magát a szándékot értelmezni.

Van-e szándék?

Májusi közgyűlése előtt a Magyar Labdarúgó Szövetség nyilvánosságra hozta ötéves stratégiáját, amelyben az előző ciklusra kitűzött, részben vagy egyáltalán nem megvalósult céljait tűzte ismét zászlajára:

• fiatalok számára több játéklehetőség
• több magyar az NB I-ben
• piaci alapú gazdálkodás a sportszervezeteknél

A szövetségi tanulmány alig tartalmazott nemzetközi kitekintést, mégis kitűnt belőle, hogy a magyar futball (régiós összevetésben) infrastrukturális lehetőségeit tekintve első, eközben játékosexportban sereghajtó, nem utolsósorban a fent említett hiányosságok okán – az utánpótlásműhelyek és az NB I-es klubok jelentős forrásokhoz, lényegében közpénzhez jutottak, hatékony felhasználásukért, vagy éppen annak hiányáért viszont alig tartoztak felelősséggel. Pont ezért az MLSZ két legyet ütne egy csapásra. Ahogy a stratégiában írják: 

„Az utánpótlásképzés hatékonysága, különösen figyelembe véve a befektetett erőforrásokat és erőfeszítéseket, nem éri el a kívánt szintet, a tehetségek képzése, beépítése, értékesítése terén a fejlődés elmaradt a várakozásoktól. Az akadémiák száma indokolatlanul magas, miközben szakmai munkájukra az MLSZ-nek csak közvetett ráhatása van, finanszírozásuk a Szövetség hatókörén kívül történik.”

illetve

 „Az MLSZ célja a magyar játékosok és sportszakemberek foglalkoztatásának növelése, valamint a legújabb sporttudományos eszközök használatának elterjesztése, ezen keresztül a magyar labdarúgás és a különböző magyar labdarúgó-válogatottak eredményességének erősítése.”

Ha tehát összekötjük a dokumentumban megfogalmazott célokat (kevesebb akadémia, tehetségcentralizálás, több magyar játékos, piaci alapú működés) a sebtében bevezetett, időközben jelentősen szigorított ösztönzőrendszerrel, amennyire egybevág az MLSZ törekvéseivel, pont annyira nem is – mintha a szövetségnél (és az NSMI-nél) azzal számolnának, hogy bizonyos klubok ezt nem tartják be! Hát hogy tudod az akadémiák számát csökkenteni, ha nem úgy, hogy egyre komolyabb elvárásokat támasztasz feléjük – az eddiginél mondjuk nem nehezebb –, s csak az marad talpon, aki ezeknek meg tud felelni? Nem úgy lehet piaci alapú gazdálkodásra nevelni, hogy az eddig ‘nesze neked’-alapon érkező támogatásokat súlyos feltételekhez kötöd? Ha megfelel, fiatalt játszat, ha nem, saját bevételt kell termelnie – vagyis jó esetben fiatalt játszat.

A másik kommunikációs stikli a szabály, ajánlás, ösztönzőrendszer Bermuda-háromszögében veszett el. A helyzet az, hogy az ötmagyaros ????? (mindenki helyettesítse be az előző háromból a legszimpatikusabbat) egyik klub számára sem kötelező, sőt az NSMI-s kiegészítés előtt csak és kizárólag a pénzről szólt, 500 millióról, ami valójában csak 175, hiszen az MLSZ elmúlt három szezonban már használt rendszere – aminek legutóbb mindenki megfelelt – ugyanúgy él, 29 700 pontért (egy magyar játékperc 1 pont, fiatal 10) 325 milliót ad a kassza. A szigorítás után viszont kiderült, hogy a kiemelt akadémiákkal rendelkező NB I-es kluboknak – Kisvárda, MTK, Puskás, Fradi, Győr, DVSC, Diósgyőr – többen áll a vásár, a TAO-támogatásokon túl a kiemelt akadémiai státuszt is elbukhatják, ami már nemcsak a mintegy másfél milliárd forintról, de teljes szerkezeti átalakulásról szólna. Ami azért a nap végén ugyancsak: pénz.

Az ötmagyaros szabály leegyszerűsítve nem más, mint: az eddig szakmai és produktivitási feltétel nélkül biztosított, jelentős állami forrásokhoz ezentúl a meghatározott elvárások teljesítése esetén lehet csak hozzájutni.

Nincs igazság

Ha az előző bekezdést elfogadom állítmánynak, értetlenül állok a „kire írták ki a bajnokságot” jellegű kérdések előtt. Minden klub saját döntése, ragaszkodik-e annyira az akadémiájához, hogy a szigorodó feltételeknek megfelel, ahogyan a tehetségközponttal rendelkező klubok is eldönthetik, élnek-e a lehetőséggel. Az első forduló alapján az Újpest, a Nyíregyháza és a ZTE sem, ők már most abba az irányba fordultak, hogy a humánerőforrásuk autonómiája megér nekik 175 milliót egy szezonra.

A magyar futball egyébként is az áldozati pózok jógaszakköre, mindenki szívesen tesz a Nagyobb Jóért, ameddig neki is látható előnye származik belőle, ellenkező esetben már kiáltja is a farkast, őt kérem igazságtalanság érte. Elég árulkodó volt Hornyák Zsolt nyilatkozata, aki morális kötelességnek nevezte a Puskás Akadémia számára az ajánlás betartását, holott tavasszal egyetlen bajnokin álltak fel öt magyarral, és a szezonbeli hétezer fiatalpercet sem pipálták ki. Bár nehéz nem észrevenni: bedobták a fiatal kapust a kezdőbe, lett is belőle egy elég extra értékesítésük!

Vajon versenyhátrány éri-e az akadémiákat azzal, hogy a felnőttcsapatukban – kapaszkodjanak! – több fiatal játékost kell szerepeltetniük, mint a tehetségközpontoknak? Eddig nem érte versenyhátrány a tehetségközpontokat azzal, hogy ugyanannyi támogatásért cserébe ugyanannyi fiatalpercet kellett produkálniuk, pedig ezeket a fiatalokat rendre az akadémiákról kellett bugázniuk? S bár nem akarom csak a Fradira kihegyezni, de a címvédő az elmúlt években inkább külföldi játékosok felépítésével és továbbértékesítésével ért el (a többiekhez képest igen jelentős) eredményeket, nagyjából szökőévente tudott beépíteni saját nevelésű fiút az első csapatába. Ehhez a klubmodellhez elengedhetetlen egy kiemelt akadémia? Úgy néz ki, igen.

Ha én lennék

Az MLSZ ösztönzési rendszere ma már kellően egyértelmű, az NSMI-s ajánlás viszont homályba vész, de nemcsak a közeljövő, valójában a múltat illetően is. A sportállamtitkárság és az NSÜ korábban is kötött produktivitáshoz kötődő megállapodásokat a kiemelt akadémiákkal, ennek részleteiről viszont elég kevesen beszéltek nyilvánosan, a múlt szezonban csak a DVTK jelezte, hogy az MLSZ fiatalajánlása mellett az NSÜ-nek is teljesítenie kell adott támogatáshoz, de más elvárások mentén. Ha nem is szabad állandóan a múltba mutogatni, a bevezetéssel kapcsolatban kidomborodik a transzparencia hiánya, ami talán jó tanulság lehet minden résztvevőnek – az elszámoltathatósághoz, hitelességhez szükség van őszinteségre, a nyilvánosság tájékoztatására, pláne, ha egy szervezet közpénzek felett rendelkezik! A módszertani intézet egyébként szerdán sajtótájékoztatót tartott a szabállyal kapcsolatban – jobb későn, mint soha. (Bár ezek a konkrétumok sajnos ott sem hangoztak el.)

Már az elmúlt két hónap is, de különösen az utolsó hét olyan, mintha egy székben ülnék, és nagyjából húszan kiabálnának körülöttem állva. Ebben a zajban pedig rendkívül nehéz kiszűrni a szabály bevezetésével kapcsolatos sarokpontokat, főleg annak tükrében, hogy továbbra sem tudunk mindent róla, sőt nagyjából percenként jönnek elő újabb és újabb pletykák, panaszok vele kapcsolatban. Ezek egyrészt fontos dolgok – a bajnokság kimenetele, magyarok és fiatalok játékpercei, támogatás mértéke –, másrészt meg mégsem azok, mert minél többet rugózunk a részleteken, annál kevésbé értjük meg, vagy csak jutunk el a kérdés feltevéséig: hosszú távon mennyit segít a szabályozás a magyar futballon?

De kétségtelen, a klubok mindennapi életét jelenleg ezek az „apróságok” határozzák meg, érdemes átszaladni egy-két felvetésen a részükről.

Nem kérdezték meg a klubokat? Vági Márton MLSZ-főtitkár a Nemzeti Sportnak ezt mondta: „Másfél évvel ezelőtt jeleztük az NB I-es és NB II-es kluboknak, hogy mit tervezünk a 2025 és 2030 közötti időszakra. Ez idő alatt több alkalommal és több fórumon is egyeztettünk a csapatokkal az elképzelésről […]”. Bár a klubokkal nem szavaztatták meg, de ha nem szabályról, hanem támogatási rendszerről beszélünk, azt miért is kellett volna?
A négy nappal a rajt előtt küldött hivatalos értesítő viszont kissé bizarr. Bár az intézettől jelezték, hogy korábban már volt egyeztetés, akkor sem lehet elvárni, hogy a klubok stratégiai döntéseket ilyen feszített tempóban meghozzanak, folyamatokat beindítsanak. Ha az egyesületeinket stratégiai gondolkodásra szeretnénk nevelni, ezt elősegítendő kell az elvárásokat is adagolni!

Versenyegyenlőtlenséget szül? Minél jelentősebb az adott szigorítás (minél több játékost, játékpercet, pénzt érint, minél kevesebb idő alatt), annál inkább képes torzítani a valós szakmai értékeket, ami rövidtávon valóban felboríthatja a bajnokságot, vagy fogalmazzunk úgy, sokkal rövidebb idő alatt egyenlíti ki, esetleg billenti át azt a versenyelőnyt, amit eddig pont a kiemelt akadémiák élveztek. A szigorítás mértéke relatív: az 5+feles eddigi rendszerhez képest a 4+1 nem tűnik egy hatalmas, be nem tartható újításnak, ahogy a 325 millió 500-ra duzzasztása is fogyasztható. A kérdés, hogy az akadémiák felé támasztott elvárások anyagi és humánerőforrásbeli szempontból mennyivel vaskalaposabbak, de mivel sem az eddigi, sem az újbóli megállapodások részleteiről nem tudunk egyelőre, válaszolni is bajos.

Felborul a játékospiac, a magyar labdarúgók bérigénye, értéke irreálisan nő? Röviden: igen. Ráadásul rövidtávon ez akadályozhatja a magyar játékosok külföldre igazolását, ha a kvóta teljesítéséhez adott klubok feltétlenül ragaszkodnak saját fiukhoz. S persze, mennyire viszi el a játékos fejét, hogyha idehaza kivételezettnek kezelik, irreális értékben, irreális pénzért futballozik. Adódik a kérdés: ki tudnak nevelni a magyar klubok olyan játékosokat, akiknek az értékesítése anyagilag és szakmailag is felülmúlja az MLSZ-től és NSMI-től várt támogatások értékét? Ha igen, az értékesítés továbbra is vitathatatlan érdek marad. Ha nem…?

Versenyképesség, kvótafiatalok? Bármelyik szabályozás és külső behatás legnagyobb rákfenéje, hogy elviszi a fókuszt a minőségről, elemi célnak megfelel az is, ha valami van, ahelyett, hogy valami van és még jó is. Az MLSZ joggal érezhette, hogy nem az általa elvárt mennyiségű magyar és fiatal játékos szerepel az NB I-ben, de konkrét, számadatokra vonatkozó ösztönzőkkel csak számokat kapunk vissza. Igen, a tendencia azt mutatja, hogy minél több játékos kap lehetőséget, annál nagyobb eséllyel adsz el belőle külföldre, építed be a válogatottba, de amikor csapatokat, játékosokat skatulyázunk, hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy emberekről, karrierekről van szó, amelyekből nincs két ugyanolyan. A történelemben már megtanultuk, hogy a Nagyobb Jó érdekében áldozatokat kell hozni, ám a futball nem annyira egyszerű, hogy a mostani 5×12 játékosból tádámmm, össze is lehet ütni az ideális magyar válogatottat, az aktuális fiatalpercesekből meg majd a 2030-as vb-keretet! A magyar és a fiatalperc eszköz legyen, ne pedig cél – egy egyszerű pályára lépéstől még nagyon messze van a siker!

Nehéz megítélni, hogy a klubok csapdába estek-e, és egyáltalán saját maguk, az MLSZ vagy az NSMI által, de közel sem ideális helyzet, ha az edzőknek meccs közben kell matekozni a kispadon, ha a fiatal (és magyar) játékosok elszámoltathatatlanok lesznek a teljesítményük miatt, ha a teljesítmény helyett számok, eredmények helyett lájkok beszélnek. Mesterséges közeg születhet belőle, amely ha túlságosan megnehezíti a mindennapokat, kizárhatja a tudás importját; külföldi szakemberek nem jönnének ide, a magyarok meg a menekülési útvonalat lesnék.

Tanulság? Az elmúlt tíz év eredményei ellenére még messze a cél, a hiányosságokon pedig már kár rugózni, de mindenképp intő jel, hogy a TAO-támogatási rendszert jó 14, a négyszintű utánpótlásnevelési struktúrát bő hat éve vezették be, s ha a produktivitási számonkérés ezidáig elmaradt, akkor sem lehet ajtóstul rontani a házba, nem lehet egyik pillanatról a másikra mindezt bepótolni. Az új ösztönzőrendszer bevezetése értelemszerűen hozza elő a gyerekbetegségeket, amelyeken hosszú hónapokon át lehet lamentálni, de a valódi kérdés mégiscsak az – erre meg nem holnapután kapunk választ –, mennyiben és miben segíti a magyar válogatott, a magyar futball javulását?

Mert az adat még nem érték, szakmai alapelveket, futballstílust, kultúrát, összességében sztenderd hátországot nem teremt. Az új projektor és az átfestett szelektív kuka csak egyszeri lehetőség a lájkok gyűjtésére, az iskola színvonalát a felvételi eredmények és a diákok közérzetének javítása emelheti – az meg hozza magával a pozitív megítélést is.