Gera Zoltán kecskeméti projektje is kútba esett, az NB II-be idén visszacsúszott klub múlt hét elején jelentette be, hogy közös megegyezéssel szerződést bont vezetőedzőjével, s örök jobbkezével, Csizmadia Csabával is. „Klubunk Gera Zoltán (és Csizmadia Csaba) személyében jó embereket és jó szakembereket ismerhetett meg. Az elmaradt közös sikerek után ugyanakkor értékelni kellett a csapat szereplését, ezt követően kulturáltan, barátságban elváltak a felek útjai” – írta a kecskeméti Facebook-oldal, ha pedig ezt az aprócska közleményt szétszálazzuk, elég sok minden kiderül a Nemzet Gerzsonjának edzői mibenlétéről.

Gera Zoltán tipikusan az a szakember, akit képtelenség csak az edzői teljesítménye alapján megítélni, a nulladik pont mindig is a XXI. század egyik legjobb magyar labdarúgója, a 97-szeres válogatott, az El-elődöntőben duplázó csupaszív, elegáns középpályás. Gerzson tanár úr.

De nagyon fontos – klubvezetők, szurkolók és a saját részéről ugyanúgy –, hogy most már mindezt zárójelbe tegyük, mert példák ezrei bizonyítják: a pályán mutatott zsenialitás nem (teljesen) konvertálható át edzői tudásba, más szakmai és emberi kompetenciát igényel. Wayne, Rooney, Diego Maradona, Détári Lajos (nyilván mindenki a maga kontextusában) – tovább is van, mondjam még? Mivel soha életemben nem tartózkodtam egy öltözőben Gera Zoltánnal, nem is mondhatom, hogy rossz edző – meg egyébként is: hogy írjak bármi negatívat az újkori magyar labdarúgás egyik legnagyobb ikonjáról? –, de a munkának van egy transzparens, objektív, mindannyiunk által könnyedén megítélhető része: nevezzük eredményességnek. Amiben egyelőre Gera önéletrajza a kiváló játékospályafutás ellentéte. Miért?

A fent felsoroltaktól függetlenül az edzői pálya az előéletből indul ki, nincs az a klub, amely ne szorítana helyet kispadján a legendájának, nincs az a csapat, amely ne mondana igent egy korszakos zsenire, s Gera minden jel szerint belesétált ebbe a csapdába. Fiatal korában pont a nehéz úton tanulta meg, milyen göröngyös út vezet a csúcsra, a második karrier viszont már szinte magán a csúcson indult, a magyar bajnok és a felnőttválogatott szakmai stábjában, majd az U21-es válogatottnál, NB II-es élcsapatnál, élvonalbelinél. Persze, a licencek sorrendjét megbolygatni nem lehet, de ez akkor sem az az organikus pályamodell, amelynek során a szakembereknek lehetősége van „tét nélkül” játékelképzelést, stílust, filozófiát, pedagógiát, kommunikációt felépíteni, abban teljes meggyőződéssel hinni, sikereket és kudarcokat megtapasztalni. Ez az út nem spórolható ki 172 Premier League-meccsel és portugáloknak lőtt Eb-góllal sem.

Csapatai, nyilatkozatai és persze néhány játékos elmondása alapján ezek a lépcsőfokok bántóan hiányoznak Gera Zoltán önéletrajzából, mivel a lehetőségek túl könnyen jöttek, talán nem tanult meg ezekkel csínján bánni. Nem, nem kell mindenkinek a hatodosztályú csapat U6-osaival labdavezetést gyakoroltatni, pláne nem egy korszakos zseninek, de létezik arany középút is. Mert most itt vagyunk mintegy négyévnyi vezetőedzői tevékenységgel a háta mögött, és annyit tudunk, hogy az U21-es válogatottal nullapontos hazai Eb-t produkált, a Vasassal nem jutott fel az NB I-be, a Kecskeméttel kiesett onnan, utóbbi két klubtól hat és tíz hónap után távozott. Tudjuk továbbá, hogy a 3-5-2-es játékrendszert favorizálja, elsősorban védekező edző, csapata szervezettségéből, védekező fázisából indul ki, labdával pedig igen konzervatív, szabályos, bejáratott passzútvonalakat jelöl ki a járatás során. Az elmúlt két klub bukását nem lehet a számlájára írni, ahogy az U21-es válogatottnál sem jelölhető ki a sikertelenség határozott felelősének, inkább úgy fogalmaznék: (a fent részletezett jelenség által) rendre rosszkor van rossz helyen. A Vasas az elmúlt években nem az edzői karrierek felvirágoztatásáról híres, Kecskeméten pedig Szabó István utódjaként kellett volna csodát tenni, nyilván nem sikerült. Voltak persze nehezítő körülmények, Angyalföldön például akadt egy elég csinos balhéja Ferenczi István erőnléti edzővel, a KTE pedig épp feladni készült az a filozófiáját, amellyel előtte klubtörténeti sikerig vitte, s valahogy mindig az lett az ember érzése kívülről, Gera nem illik abba a közegbe, amelyikben épp dolgozott.

Tanulság? Talán nem baj, ha mindannyiunk Gerzsonja most egyet hátralép. Mert a képességeink csak adottságok, a döntéseink mutatják meg, kik vagyunk valójában – ez utóbbiban pedig labdarúgóként jóval bölcsebbnek hatott, mint szakvezetőként. Lássuk be: egy éven belül aligha ismerjük el Gera Zoltánt ugyanakkora edzőgéniusznak, mint játékoskorában volt, de évtizedes távlatban még megvan a lehetősége.