Idős néni – Bozsik Péter – Marco Rossi: ezen a viszonylaton járt a szűzanyás kulcstartó, amit ajándékba kapott utóbbi előbbitől, a volt szövetségi kapitány közreműködésével. A gesztus nagyon aranyos, de az Örményország elleni világbajnoki selejtezőn is kiderült: Rossi, a stábja és a csapata sincs rászorulva a feljebbvalóra, pont annyi szerencséjük és pechjük van, amennyiért megdolgoznak.

„Semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, akkor azt úgy tervezték” 

– Choprától Roosevelten és Oogway mesteren át egészen a Hihetetlen család mérges osztályfőnökéig sokan beálltak a „nincsenek véletlenek”-táborba – mindennek oka van, ha valami megtörténik, úgy is tervezték, hirdetik.

Kicsit ezt nem értjük, vagy inkább ez hat szokatlanul a magyar válogatottal kapcsolatban, amely Marco Rossi irányítása alatt abszolút elszáguldott hervadó kishitűségünk mellett, mitöbb évek óta csupa felkiáltójellel mutatja a magyar focinak: hiába nemzeti csapat vagyunk, hiába átlag kéthavonta találkozunk, nekünk van stílusunk, ötletünk, pontosan tudjuk, mit akarunk a futballtól a következő 90 percben vagy éppen jövő ilyenkor. 

Hamis következtetésekhez szokott szürkeállományunknak továbbra is feldolgozhatatlan, de példának okáért: ha sokat kell várni egy bedobásra, nem jelenti, hogy „nincs kinek dobni”, ha hátul passzolgat egy csapat, nem feltétlenül „tanácstalan”, hovatovább „jó neki a 0–0”. Ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy a rozsdát sem csak méhteleppel lehet orvosolni, s mivel ez a válogatottra jelenleg sokkal inkább igaz, mint a magyar futball bármely más intézményére, a meccsek értékelését is ennek mentén kell megtenni. Semmi sem véletlenül történik, a Szűzanya legfeljebb kedves ajándék.

Bár alább jelentősen dicsérem majd a válogatottat és főleg szakmai stábját, jókora túlzás lenne, hogy szombat este tökéletes meccset játszott az örményekkel – inkább amolyan célnak megfelelőt. Hogy a két legjobb támadó, Varga Barnabás és Sallai Roland hiányában, valamint több kezdőjátékos ingatag formáját látva, meg úgy egyébként is a csapat hiányos hátországával lehetett-e sokkal jobbat várni, nem hiszem, de abszolút megértem azokat, akiknek hiányérzete van a produkcióval kapcsolatban. Viszont a magamfajtákat is, akiknek – a körülmények ismeretében – különösebben nincs. Nem véletlen, hogy így alakult.

A válogatott stílusa?

Néhány nappal az örmény meccs előtt Beregi István, a válogatott videoelemzője publikált egy tanulmányt a magyar futballtradícióról, illetve annak 2025-ös kontextusáról. Abban a tekintetben ez mindenképp korrelál a mai elvárásokkal, hogy egy-másfél diadalmas évtized után kezd leáldozni a szigorúan pozícióalapú stílusnak, s az ezzel kirobbanó adatforradalomnak. Amíg Guardiola-félék abból indultak ki, hogy a bejáratott sémáikból ha nem is elsőre, hosszútávon eredmény fakad, szép lassan felfalja őket a kiismerhetőség szörnyetege, a merev pozíciós játék sablonjait félretéve szinte kiált az ellenpólusáért. A 2023-as Eb-selejtezősorozatban a válogatott olykor vakmerően máskor egészen hatékonyan, de mindenképp mértékben szőtte bele repertoárjába a relacionista futballstílust, amely nem az egyes posztokból, hanem a labda helyéből indul ki, utóbbi határozza meg a játékosok helyezkedését is. Az azóta eltelt mintegy két évben a válogatott folyamatosan finomhangolta ennek a mértékét, s úgy néz ki, egyre inkább megtalálja azokat a sarokpontokat, amelyek hosszútávon a karakterét alkothatják – s amik amúgy (mint azt Beregi is írja) alkották is mintegy hetven-nyolcvan évvel ezelőtt, amikor még vb-ken lettünk másodikok, nem holmi selejtezőcsoportokban. Hogy ennek lehet-e az egész magyar futballra kiterjedő kultúra(újra)teremtő hatása, az a következő kérdés, de a stílusalapú gondolkodás visszacsepegtetése a közbeszédünkbe feltétlenül üdítő, ha más eszközökkel és lehetőségekkel is, de a közelmúltban elhunyt Ferenczi Attila jutott hasonló következtetésekre.

Mit jelent mindez a gyakorlatban? A pozíciós hagyományokkal való részleges szakítást (a csapat váza a pályán szélességben és a hátsó zónákban ugyanúgy megmarad, be kell tölteni egyes helyeket, ha teszem azt Nego gondol egyet és felgyalogol centernek), a sémák helyett játékkapcsolatokra építő labdás fázisokat, hamis pozíciókat, a labda körüli zóna túltöltését, rengeteg pozíciócserét és improvizációt. Mint azt alul kifejtem, ez nem egyenlő azzal, hogy Rossi véletlenszerűen bedob egy labdát Telkiben a ketrecbe, „nesze fiúk, improvizáljatok!”, megvan a a pozíciós váz, illetve az a terve, hogy adott ellenfelét hol és hogyan szeretné megbontani, milyen meccsritmus az ideális számára, ezeket ebbe a koordinátarendszerbe érdemes beilleszteni. 

Az örmény meccsen is számtalan példát láttunk rá, hogy a mezőnyjátékosok több mint fele ugyanabban a hosszanti zónában helyezkedett (túltöltés) el, ezen belül forogtak, ami:

• létszámfölényt generál a labda körüli zónában
• az ellenfél számára váratlan pozícióban talál játékosokat
• folyamatos passzopciókat kínál a társaknak, akár mélységben is
• kínálja a kisjátékokat, kényszerítőket
• a játéktér folyamatos leszűkítésével az ellenfél játékosait is kimozgatja a zónáiból, ezáltal további szabad területeket eredményez
• mivel sok játékos helyezkedik a labda körül, annak elvesztése esetén gyors visszaszerzési lehetőséget teremt.

Bár a válogatott kezdőcsapatát Rossi 4-2-3-1-ben rakta fel, ami támadásban 3-1-6-ot és 4-2-2-2-t vett fel, mint azt jeleztem, a posztok csak kiindulási alapként szolgáltak, különösen a négy középpályás – Szoboszlai, Styles, Schäfer, Tóth Alex – esetében. A túltöltések oldalától függően elég a pálya teljes szélességét képesek voltak lefedni, érdemes rápillantani mondjuk Szoboszlai Dominik passztérképére, nem kimondottan ragaszkodott a pozíciójához:

Ez meg Tóth Alexé, amolyan Szoboszlai-light:

Mindezt nevezhetjük imponálónak is, ám maga a meccs is élő példa, hogy a futballstílus kialakítása nem a spanyolviasz, nem változtatja meg a játékosok képességét, legfeljebb többet kihoz abból. A futballstílus nem egyenlő a lehengerlő támadójátékkal, a gólhelyzetek tömkelegével és a hátul gurigázás megszüntetésével – különösen ha utóbbinak is célja van. Mert ugye semmi sem véletlen!

Az örmények elleni kötelező győzelem előtt nagyjából kétfajta meccsképet találgattunk: 1. intenzív támadójátékot, sok beadással, tizenhatoson belülre juttatott labdával, mélységi játékkal, különösen a félidők elejét megnyomva, vagy 2. lassú víz partot mos-jeligére az örmények folyamatos fárasztását, labdás kontrollt, kockázatkerülést és a hirtelen érkező intenzív lökések helyett inkább az idő múlásával egyre fokozódó nyomást. Rossi mester határozottan az utóbbira szavazott. Igen, az elégedetlen néző sokszor érezhette azt, hogy céltalan adogatás zajlik Szalai Attila és Willi Orbán között, de a kockázatkerülés, a mélységi játék visszafogása segített a labdás kontroll folyamatos fenntartásán, 75%-os első félidei labdabirtoklás mellett a vendégek gyakorlatilag egyszer sem jutottak valós kontralehetőséghez – illetve egy rögzített szituáció után mégis, abból egy 50 méteres kapura lövés lett. Hiába vettek fel jó pozíciókat a mieink a sorok között, hiába adódott több lehetőség is az átlós játékra, nem egyszer visszapassz vagy ívelés lett belőle.

Mint az alábbi videóban látjuk, a válogatott tagjai sokszor nem tudták, de nem is akarták felvállalni a neccesebb átadásokat:

A második félidőre ez a fajta bátorság is egyre fokozódott, bejött Rossi terve: a Szűzanya malmai lassan őröltek – lassan, de biztosan.

A jó edző útlevelében a megfelelő taktika és meccskép megváltoztatása mellett az alkalmazkodás, reakcióképesség is fontos pecsétek. A válogatott labda elleni játékában volt ebből kis kóstoló. Callum Styles nem véletlenül mondta meccs előtt, hogy nem szeretnék lélegzethez sem juttatni az örményeket, a vezető gól megszerzéséig különösen elképesztően intenzív volt a csapat letámadása, amelyen rendre segített, hogy az ellen általában megpróbálkozott a labdakihozatalokkal – rendre sikertelenül.

A magyar válogatott védekező mezőnymunkájának hőtérképe, a meló javarésze az ellenfél térfelére jutott.

A vendégek első kirúgásánál az örmények Szoboszlaija, Spertsyan lépett vissza a tizenhatoson belülre, s mivel a magyarok első vonalában csak Szoboszlai és Lukács kezdte a presszinget, az örmények el is érték, amit akartak: veszélyes ívelés a védelem mögé, Tóth Balázsnak kellett figyelnie. A bal oldalra hátravezényelt Tóth Alexet viszont innentől előreküldték Spertsyanra, hogy ne legyen meg az örmény létszámfölény már az első fázisban sem – nem is tudtak ezekből kibontakozni a továbbiakban, sőt a szerzett gól előtt is sikeres presszingből (meg ne tagadjuk: Harutyunjan hibájából) jutott bedobáshoz a csapat.

Az örmények labdavesztései – 31 a saját térfelükön.

Miért pont Lukács?

Amellett, hogy szerintem Marco Rossi a legjobb dolog, ami a magyar válogatottal történhetett az elmúlt évtizedben, érthetetlen, miért küzd folyamatosan láthatatlan démonokkal. A kommentelők és károgók után ezúttal az újságírók kapták meg a magukét, akik Tóth Barnát merészelték előzetesen a kezdőcsapatukba jósolni, aztán nesze neked, Lukács Dani! Mindamellett, hogy nem vagyok tisztában vele, a mindennapokban milyen üzenetekkel találkozik Rossi, ő pillanatnyilag Magyarország egyik legnépszerűbb közszereplője, hatvanezrek skandálják a nevét évek óta, kurzusa egy teljes joggal piedesztálra emelt intézmény – ebben a minőségében pedig a közbeszéd alakításában is felelőssége akad (inkább, mint random, kezdőcsapatokat tippelgető újságíróknak).

Ami az aktuális példát illeti: tagja vagyok Rossi megszólítottjainak, Tóth Barnára számítottam a kezdőcsapatban. Leginkább mert egy jóval mélyebben védekező örmény válogatottra és ezáltal a fent felsorolt két lehetőségből inkább egy intenzívebb, a kaput direktebben támadó magyarra számítottam. Tévedni emberi dolog, Lukács Dániellel abszolút jól döntött a Mister – nem véletlen, hogy az egyik ziccerét csak kihasználta, de lássuk be, a mérkőzés előtt csak Marco Rossi és közvetlen környezete ismeri a stratégiáját, annak hiányában tippelgetni tényleg puszta ártalmatlan filozofálás, úgyszólván játék.

De miért Lukács kellett neki? Az örmény válogatott közepes blokkban helyezkedett el, a vártnál talán magasabban, mintegy 25 méterre meghúzva az utolsó vonalát, de a mieink labdacirkulációját nagyrészt békén hagyva. Éppen ezért a magyarok nem magas labdákkal, tizenhatoson belüli párharcokkal és az azokból származó második labdákkal próbáltak bontani, hanem a védők kimozgatásával, ami Lukács áldásos tevékenységével sikerült. 

A válogatott tizenhatoson belülre adott passzai – célkeresztben a félterületekkel.

A támadási felület a szélső és belső védők közötti zóna, a félterület, az összekötő volt, amelyet vagy maga Lukács támadott, vagy az ő szélre mozgásával nyílhatott folyosó, amit Szoboszlai, Bolla, de akár még Kerkez (igazából bárki, improvizálunk ugyebár) betölthetett.

A játék olyan szempontból hatékony volt, hogy a támadások el-eljutottak ebbe a fázisba, de a befejezések akadoztak, elég csak Szoboszlai ziccerére gondolni, ami ennek díszpéldánya. Ha megnézzük a válogatott beadásait, a 14-ből hét is már a büntetőterületen belülről érkezett, s mindössze hármat követően jött fejes, ebből pedig egész jól kirajzolódik, hogy miért a mozgékonyabb támadóra szavazott Rossi egy célember helyett. Még egyszer mondom: más lett volna a sztori, ha az örmény válogatott visszaáll egészen a tizenhatosán belülre, ám Rossiék előre tudták, hol tudnak majd mögé menni. Csak nem volt véletlen ez sem.

A magyar válogatott beadásai, a 14 fele a tizenhatoson belülről.

Folytatás Portugáliában kedd este, ott már a Szűzanya segítsége is kellhet a pontszerzéshez. Szerintem – bocsánat, Mester – Varga Barnabás lesz a kezdő csatár.

Európai vb-selejtező, F csoport, 3. forduló:
Magyarország-Örményország 2-0 (0-0)
Puskás Aréna, 57 825 ezer néző, v.: Chris Kavanagh (angol)
gólszerzők: Lukács (56.), Gruber (94.)
sárga lap: Harutjunjan (14.)

Magyarország:
Tóth Bal. – Nego, Orbán, Szalai A., Kerkez (Dárdai M., 90.) – Schäfer, Styles (Vitális, 75.) – Bolla (Osváth, 75.), Tóth A. (Nagy Zs., 63.), Szoboszlai – Lukács (Gruber, 63.)

Örményország:
Avagjan – Hovhanniszjan, Muradjan, Harutjunjan (Miranjan, 86.), Pilojan – Bicsahcsjan (Szerobjan, 59.), Iwu (Muradjan, 79.), Szpercjan – Barszegjan (Ranos, 79.), Zelarajan (Saghojan, 59.), Tiknizjan

Rövid összefoglaló:

Hosszú összefoglaló:

A magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki selejtezős programja:
Írország–Magyarország 2–2
Magyarország–Portugália 2–3
Magyarország–Örményország 2–0
10.14., 20:45:  Portugália–Magyarország
11.13., 18:00:  Örményország–Magyarország
11.16., 15:00:  Magyarország–Írország