A 2026-os világbajnokságra való kijutás szempontjából kulcsfontosságú mérkőzést a Puskás Arénában rendezték, ahol egy tökéletes, előre begyakorolt szöglet kombinációt követően Lukács Dániel góljával az első percek számunkra kifejezetten kedvezően alakultak. Ám nem sokkal ezt követően Troy Parrott tizenegyesből szerezte meg három góljából az elsőt.

A büntetőt kiharcoló Chiedozie Ogbene kiugrása rámutatott a magyar válogatott elmúlt másfél évének egyik legfőbb problémájára: labda nélkül nem sikerül kontrollálni a mérkőzést. Ennek egyik vetülete, hogy a korábban mintaszerűen működő közepes blokkunkat vagy kigurigázzák az ellenfelek és végül odaérnek a védekező harmadunkba, vagy ahogy Dara O’Shea is tette, beívelik a védelem és a kapus közé a labdát. 

A közepes blokk alapvetően kifejezetten jó elképzelés volt, hiszen így kevesebb hely van a védők és a kapus között, mint magas letámadásnál, mégis kellően távol lehet tartani az ellenfelet a védőharmadunktól, hogy folyamatosan felívelhessék a labdát, azonban ennek a védekezési formának csak úgy, mint a magas presszingnek alapfeltétele az intenzitás és a labdára történő folyamatos nyomáshelyezés. Ez maradt el Ogbene kiugrását megelőzően. Sallai túlságosan messze helyezkedett az ír bekktől, akinek más passz opciója is volt Nathan Collins személyében, de lehetősége nyílt a védelmünk mögé berúgni a labdát, ami rögtön hatalmas galibát okozott. 

Törökország az isztambuli találkozón nagyon hasonló helyzetet követően szerzett gólt, de azon a mérkőzésen több helyzet is következett a diszfunkcionális középmagas blokkból.

Egy-egyet követően az írek továbbra is passzívan, a saját térfelüket megszállva, a labdáról lemondva futballoztak, miközben érthető okokból kifolyólag a mieink sem siettek. Szoboszlai Dominik visszavontabb szerepeltetése is egyértelmű jelzés volt, hogy sokkal fontosabb az íreknek nem odaadni a labdát, mint a letámadás, vagy a helyzetkialakítás. Az írek pedig tulajdonképpen asszisztáltak ehhez azzal, hogy nem különösebben helyeztek nyomást ránk. 

Szembetűnő különbség, hogy az első félidőben mennyivel több passzt sikerült végrehajtani, ugyanakkor az is látványos, hogy ezen átadások nagyrésze a középső harmadban az ír térfélen mentek végbe. Igaz Caoimhín Kelleher kapujától messze, de mégis ott sikerült tartani a labdát és „U-alakban” körbe adogattuk őket. 

A többi válogatotthoz képest az írekre nem igazán volt jellemző a magas letámadás, ellenben messze átlag felett tejesítettek a fejpárbajokat illetően. 

A saját erősségeik kidomborítására törekedtek, amelybe nemcsak a védekező légi csaták tartoznak, hanem a támadók is. 

Támadásaikat kiemelkedő mértékben a levegőben vezetik, rengeteg beadással próbálkoznak és a pontrúgásokat követően is átlag feletti mértékben alakítanak ki veszélyes helyzeteket. Ezeket láthattunk viszont a második félidőben, annak is leginkább az utolsó harmadában. Miközben az örmények elleni meccshez hasonlóan egyre passzívabbá váltunk, a közepes blokkunkat is egyre gyakrabban adtuk fel, addig az írek egyre másra kezdték felívelni a labdákat a tizenhatosunkon belülre. 

Az írek meccsterve nem először volt úgy megtervezve, hogy 70-75 perc passzivitást követően megpróbálnak mindent egy lapra feltenni és támadni. Ilyenkor egyre sűrűbbé válnak az ívelések, még több párharc és feltekerik a letámadásukat is. Az első félidőben a PPDA mutatójuk inkább a 20-as számot közelítette, ami azt jelenti, hogy átlagosan húszat passzolhattunk mire egy ír labdába ért, ez a szám a második félidőben beesett 10 alá, az utolsó negyedórában (hosszabbítással együtt) pedig már az 5-ös értéket közelítette.

Nem tudtuk megtartani a labdákat, a visszahúzódás pedig az írek malmára hajtotta a vizet, hiszen Dibusz kapujához jóval közelebbről próbálkozhattak beíveléseikkel. Míg az első félidőben gyakorlatilag nem érték el a tizenhatosunkat, addig a másodikban megsokszorozódtak ezek a labdák.  

Mindent egybevéve, így is másodperceken múlt, hogy nem sikerült kihúzni harmadik kapott gól nélkül a találkozót, ami természetes módon a játékosoktól a szurkolókon át mindenkit sokkhatásként ért.

Mégis ebben helyzetben a legfontosabb, hogy higgadtan és objektíven értékeljük a történteteket, ami jelen esetben túlmutat az ír meccsen. Az egész selejtezősorozatot figyelembe véve elmondható, hogy a magyar válogatott visszatért ahhoz a futballfilozófiához, ami a 2024-es Eb-n a Svájc elleni mérkőzésen megtört. Ez a labdabirtoklásra épülő játék tette lehetővé, hogy az örmények ellen kétszer is aránylag magabiztosan győzhettünk, holott a hozzájuk hasonló mélyen védekező csapatok ellen nemrégiben még a nagy szenvedés ellenére sem zsebeltük be gyakran a három pontot.

Ugyan ennek a játéknak köszönhettük a dublini első félidei 2-0-s vezetést, ahol esélyt sem adtunk az íreknek és ebbe a felsorolásba tartozik a lisszaboni 2-2 is, ahol a válogatott idei legnagyszerűbb teljesítményét csodálhattuk. Ez az építkezés, amelyet Marco Rossi neve fémjelez, és amelynek fontos szereplője többek között a válogatott videóelemzője, Beregi István is, akinek nemrégiben megjelent dolgozata ugyancsak megerősíti azt a tudástőkét, amely körülveszi a válogatottat.

Azt a válogatottat, amely építkezik, elég csak azokra a futballistákra gondolni, akiket a vb-selejtezők alatt épített be a szövetségi kapitány: Tóth Balázs, Tóth Alex, Lukács Dániel, de csereként egyre jelentősebb szereplővé vált Vitális Milán és Ötvös Bence is. A labdás fázisokban az előrelépés aligha kérdőjelezhető meg, a csapat egyre inkább attraktívan futballozik, még ha ez nem is párosul annyiszor eredményességgel, mint ahányszor várnánk.

A labda nélküli fázisokban az egyensúlyt ősszel nem sikerült megtalálni, ezt alátámasztja a várható kapott gól mutatónk (10,93) is, amely minimálisan, de rosszabb volt az írekénél (10,8). A gólok tekintetében ugyancsak a legeslegutolsó pillanatban rajzolódott ki a különbség a két csapat között, azonban a haladó statisztikai mutatók visszaigazolják, hogy hatmeccses mintán sem tudtunk föléjük kerekedni. A várható pontok azt mutatják meg, hogy a helyzetek minősége és mennyisége szerint melyik csapatnak hány ponttal kellett volna zárnia az F csoport küzdelmeit, és bizony az ott fellelhető másfél pontos differencia is megmutatja, hogy az írek végig egyenlő ellenfelek voltak. 

*adatok forrása: Wyscout

A magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki selejtezős programja:
Írország–Magyarország 2–2
Magyarország–Portugália 2–3
Magyarország–Örményország 2–0
Portugália–Magyarország 2–2
Örményország–Magyarország 0–1
Magyarország–Írország 2–3

A tabella: