„Amíg fut a szalag, s forgatókönyv szerint halad,
Az álomgyár, Hollywood hiába vár.”

Végre van miben összetörni – mosolyoghatunk kínunkban, hát még a selejtezősorozat utolsó pillanataiban is szaladtunk a pótselejtező kitárt karjaiba, hogy aztán egy szemvillanás (vagy 10-12 perc, ahogy tetszik) alatt hátat fordítsunk az egésznek! 28 éve nem járt a magyar válogatott vb-pótselejtezőn, világbajnokságon meg lassan negyven, és forog a film, forog tovább és soha-soha meg nem áll.

Fú, mennyi megfejtés születik most, bizonyára mind-mind igazságtartalommal: balsors, akit régen tép, elrontott cserék, fránya portugálok, fizikai hiányosságok, játékosminőség, a futball igazságtalansága, Csányi Sándor pedig még a magyarszabályt is megpendítette. De most inkább beszéljünk Marco Rossiról és a stábjáról.

Úton-útfélen felmerül, már ellenfelek is udvariaskodnak ezzel kapcsolatban, hogy a magyar válogatott az irányítása alatt klubcsapatjelleget öltött, olyan erős a közössége. Ami áldás, az most átok – biztos vagyok benne, ha ezt a selejtezősorozatot klubcsapat módjára bő harminc meccsen keresztül gyűrtük volna, több pontot szerzünk, mint az írek, mert a magyar válogatott jelenleg jobb csapat; miközben hátországgal, szélesebb játékosmerítéssel, kiforrottabb kulturális háttérrel biztosan az ír futball rendelkezik.

Ki is rajzolódott: a magyarok jobbak voltak, az írek meg nyertek.

A világbajnoki selejtezősorozat ezért fájdalmas – tíz perc, vagy akár egy (számunkra) rossz felívelés is lerombolhatja több hónap, de inkább egy évtized munkáját. Minden klappolt addig, az örményeket oda-vissza, emberhátrányban is iksz az írek ellen, bravúrpont Portugáliából, és a sorsdöntő meccs 80. percéig sem utalt semmi arra, hogy a magyar válogatott bajba kerülhetne, hogy az F csoportban ne végezne teljesen megérdemelten Írország előtt. Nincs akkora különbség a két csapat, a két ország között, ami hibahatáron belül ne billenhetne el egy ilyen sprintben.

Látod már, ez a film az életünk.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: Marco Rossiék nélkül nem tudtunk volna most összetörni. A magyar válogatottnál végzett hétéves munkája (munkájuk, mert ott van egy stáb is körülötte) pályára állította a csapatot, s ezáltal a magyar futball egy olyan szigetét hozta létre – talán élesztette újra egy jó storckos hullám után –, amely a lehetőségeit bőven felülmúlta. Kellett ehhez néhány kiröppenő, jól menedzselt tehetség, pár szemfüles honosítás, de mindenekelőtt egy olyan korszerű szakmai munka, ami idehaza páratlan. A Rossi-éra hét éve egy hamisítatlan evolúció, ahogy a magyar lesajnált kicsiből a térség egyik legjobb csapata lett, ahogy ügyesen ugrált át egyik selejtezős kalapból meg Nemzetek Ligája-divízióból a másikba, valahogy mindig megújulva. Problémákat felismerve – és rendszerint megoldva. Felülmúlva mindazt, ami bajnokságunk színvonalából, klubcsapataink nemzetközi szerepléséből, játékosállományunkból következne.

Bizonyára a Magyar Labdarúgó Szövetség is így gondolta, mert épp a legfontosabb erőpróba, a világbajnoki selejtezősorozat előtt hosszabbította meg öt évvel (!) a szövetségi kapitány szerződését, lényegében kimondva: Rossi dönti el, meddig szeretné irányítani a nemzeti csapatot. Ironikus, hogy épp ez, a magyar emberek számára legfontosabb sorozat lett az első, amiben a válogatott még az elvárást sem tudta teljesíteni.

A Mister sem tökéletes: hibázott a hosszabbításban a kettős cserénél (utólag milyen okosak vagyunk, mi?), vagy egy távolabbi példa, taktikailag besült a Svájc elleni Eb-nyitómeccsen. Talán a hét éve két legfontosabb fellépéséről beszélünk, és mégis: a részletekből felemelkedve egy olyan csapatot látunk alatta, amely elferdítette a valóságérzetünket, lehetőségeit és a magyar futball más szigeteit messze felülmúlta, stílust, divatot teremtett, közösséget kovácsolt. Tette mindezt krónikus csatárhiány, vékony kispad és Szoboszlai-függés közepette, azaz a minőségi és mennyiségi problémákkal dacolva. Itt van mindjárt összehasonlítási alapnak a legértékesebb játékosa nélkül felálló ír válogatott, amely így is stabilan fel tud rakni nagyjából három kezdőcsapatot Premier League-ben és Championshipben futballozó fiúkkal.

Harminc alatti fiatalként biztosan könnyebb megemészteni még az ilyen pofonokat, az ember hamarabb lendül túl és tekint a jövőbe, ha biztos benne, hogy lát még világbajnokságon magyar csapatot. De mi a jövő? A világbajnokságra az aktuális lebonyolítás szerint Európa 16 legjobbja jut ki, mi meg valahol ott mocorgunk az árnyékában, akad most négy évünk, hogy a mostaninál mélyebb, erősebb kerettel (értsd: több nemzetközi szinten is versenyképes magyar labdarúgóval), és egy magyar futballkultúra újrateremtésével, kiépítésével a válogatott tartósan ide tartozzon. Ha a realitásnál maradunk, (egyelőre) nincs Marco Rossinál alkalmasabb, aki ezen az úton szövetségi kapitányként végigvihetné – a mostani kisiklás ellenére sem.

„Tudom, sose marad unalmas ez a forgatag,
Mert minden nap hoz egy új folytatást.”