Nem volt egyszerű a versenyzők számára az öttusaversenyek lebonyolítása Athénban, mert a szervezők nem a megszokott tempóban osztották el a versenyszámokat, így fizikailag nagyon megerőltető volt a sportolóknak.

Saját bevallása szerint már nem emlékszik tisztán a pontos részletekre, de arra tökéletesen, hogy amikor az utolsó, futószám véget ért, fellélegzett, amolyan „végre vége”-érzés kerítette hatalmába a megpróbáltatások után.

Bevallotta, hogy a lovaglás előtti szünetben egy komolyabb mélyponton kellett túlesnie, a körülbelül egyórás szünetben csak ült, nézett maga elé és azon pörgött az agya, hogy „úristen, még két szám van hátra”. Nagyon elfáradt, de ettől csak még nagyobb az értéke teljesítményének, hogy a többéves kemény munkának beérett a gyümölcse és végül a nyakába akaszthatták az olimpiai aranyat.

Bár fáradt volt, akkora előnyre tett szert, hogy „ha a lovaglásnál nem töröm ki a nyakam, akkor megvan”. A futást úgy kezdhette, hogy 41 másodperc volt az előnye, ami megnyugtató előnynek számított, de az odáig vezető út embert próbálónak bizonyult.

Volt, hogy elsírta magát, a nap úgy indult, hogy a lovas felszerelését az olimpiai faluban felejtette, úgy kellett visszarohannia, ahogyan a lövészetre való bemelegítésnél a táblát is alig találta el, ami némi aggodalomra adott okot, de az akkori szövetségi kapitány, Kulcsár Antal végül megnyugtatta.

Amikor befejeződött a verseny, még időre volt szüksége, hogy feldolgozza magában, mit is ért el. Mindettől függetlenül nem érzi azt, hogy más emberré vált, mert olimpiai bajnok lett.

Arra tisztán emlékszik, hogy az első telefonbeszélgetését Martinek Jánossal folytatta, aki a szöuli olimpián lett kétszeres olimpiai bajnok (egyéniben és csapatban egyaránt), aki csak annyit mondott neki: „üdv a klubban!”.

A teljes beszélgetést a videóra kattintva hallgathatja meg.