
„Én csak egy átlagos Vasas-szurkoló vagyok” – tárja szét a karjait Ancsa, amiben kétségtelenül igaza van, egy a sok (?) közül, a tömegben ül, de nem vegyül. Viszont a története, fanatizmusa mégiscsak különleges.
Puskás a Kispest centere, ám ez nem az ötvenes évek, még csak nem is focimeccs: a Vasas SC–Kispest röplabdarangadó a női NB I-ből, azaz a magyar másodosztályból. A tömeg relatív, nagyjából száz néző a Folyondár utcában, közte a piros-kék keménymag, rokonok és Ancsa, elsősorban miatta vagyok itt, már korábban megbeszéltük, hogy egyszer egy meccsen találkozunk. Ahogy mondta is, Ancsa röplabda- és Vasas-drukker, a lelkesebb fajtából: egyáltalán nem lát, mégis egy látványsportág rajongója. S bár a Láthatatlan kiállítás keretein belül kétszer másfél órára már megtapasztaltam, milyen lehet kizárólag más érzékszerveimre támaszkodni, ez nyilván a legkevésbé reprezentatív, kíváncsivá tett, hogy Ancsa miként tud a röplabdához, a sporthoz kapcsolódni, miket és miként észlel a mérkőzésből szeme világa nélkül is.
„Már vakon születtem, hat hónapra, kilencszáz grammal, így kerültem inkubátorba” – sorolja derűsen, mintha csak a napi időjárásról lenne szó. Néhány évtizeddel később már törzsvendégként érkezett a másodosztályú rangadóra.
„A röplabdát már fiatalkorom óta követem, sajnos nem tudom, hogy pontosan mikor, de egyszer kimentem egy meccsre, és azonnal megfogott a hangulat, a légkör, rövid idő alatt kaptam sok pozitív behatást, ami a további életemet meghatározta. Aztán 2006 környékén valamit kerestem az interneten a válogatottal kapcsolatban, és kidobott egy vasasos hirdetést, azóta aktívan követem a csapatot. Először még nem volt lehetőségem meccsre járni, kábé 2010-ben voltam először. Az első Vasas-mérkőzésem a helyszínen egy UTE elleni találkozó volt, azóta megjártam BL-meccseket, kupadöntőket, sőt a hazai rendezésű Európa-bajnokságot is” – meséli.
A közel másfél évtizedes lelátói karrier azóta színesedett: az elmúlt hat-hét évben ifjúsági meccseken is feltűnik, s tucatnyi barátját, ismerősét magával hozta már, döntő többségük pozitív érzésekkel távozott. Bár 2010 óta is voltak mélypontok, mostanság amúgy nem rossz a Vasas-szurkolók élete – már ami szigorúan a röplabdát illeti. A csapat épp ebben a januárban nyerte meg első meccsét a BL-főtáblán, háromszoros Magyar Kupa-címvédő és a bajnokságban is óriási favorit. S mint a mellékelt ábra mutatja, a fiatalokból álló fiókcsapatnak sem megy rosszul: a kispestiek ellenfele vezeti a másodosztályt, beszélgetésünk óta pedig meg is nyerte az alapszakaszt.
„A srácok mondták, hogy megvan a döntő, a Kaposvár meg kiütötte a Békéscsabát. Ha szakértő nem is vagyok, próbálok mindig felkészülten jönni röpire, hogy aki velem van, azt is képbe helyezzem – magyarázza Ancsa, akinek a rajongását nem kérdőjelezi meg egy-egy hullámvölgy sem. – Én mindenkit szeretek. Vatai Gabesztől (Vatai Gabriella, jelenleg az MRSZ ügyvezető igazgatója – a szerk.), Miklai Zsanin vagy Dékány Bernin át egészen a mai játékosokig, mindenki a szívemhez nőtt.”

Ancsa aktuális kedvencei kicsit bealszanak az elején, meglepetésre a vendégek vezetnek, aztán az első szett közepén Kőnig Gábor vezetőedző felébreszti az övéit és fordítanak. Az egyenmezben üldögélő, nagyjából húszfős Vasas-tábor basszusát színesíti egy érdes mezzoszoprán, jónéhány egyedi „Gyerünk, csajok!”-kal megtoldva.
„Nagyon hangos vagyok, elég könnyen el tudom ragadtatni magam – fordul felém nevetve Ancsa. – Nem szoktam káromkodni, pláne serdülőmeccsen, de volt, hogy még az is kijött. Megesett, hogy a sporinak odaszóltam: »az rendben van, hogy én nem látom, de te sem?« Hát éreztem, hogy kint volt a labda és csak azért sem tudtuk meggyőzni. Néha engem is elragad a hév, de ez szerintem bárkivel megeshet.”
Ancsa tényleg belead apait-anyait a szurkolásba, a vasasos rigmusokat kívülről fújja, sőt – elmondása szerint izgalmát így próbálja kordában tartani –, a dalok ütemére hintázik is ültében. A hazai pontoknál pedig ugyanolyan diadalmas, mint az alatta ülők vagy maguk a játékosok.
„Ha van szurkolótábor, nyilván nagyon sokat segít, a reakciókból szűröm le a pontokat. De a lányok is segítenek, hiszen folyamatosan beszélnek, reagálnak a pályán történtekre, a hangjukat pedig már messziről felismerem. Simán tudom már érzékelni a következő játékszituációkat, pontokat, a labda pattanásából, hálóból és főleg az emberi reakciókból. Ez az elmúlt években sokat fejlődött, most már talán kisebb ütemben, mert annyi meccsen voltam, hogy kevesebb váratlan ér.”
Nem a levegőbe beszél, egy rossz nyitásnál már abban a pillanatban bosszankodik, amint a hálóba csapódik a labda. A blokkérintések, sőt az utólag megváltoztatott ítéletek sem zavarják össze. S még a tévedését is beismeri!
„– Spori! Ez mi volt?
– Hálóba ért a sánc.
– Ja, akkor nem szóltam.”
„Már csak hét kell! – harsogja, amikor a Vasas eléri 18. pontját. – Magamnak számolom a pontokat fejben. Nyilván előfordul, hogy elszámolom, de aki velem van, ilyenkor ki tud segíteni.”
Mielőtt végképp elszégyellném magam, hogy az esetleges eredményjelző-hibák során egy-két pontba is simán belezavarodok, nemhogy az egészet végigszámolnám, megpillantom Lisztes Krisztiánt néhány sorral arrébb, így az első szett után a „vendégszektorban” beszélgetünk. Őt sem a véletlen sodorta oda, Lili lánya a kispestiek átlója, az édesapa pedig nyilván neki is úgy szurkol, mint Krisztiánnak a Fradi-meccseken.
„Jobbfutó a csatárral helyet cserél – kezdi nevetve, utalva arra, hogy a röplabda taktikai elemeivel nincs igazán tisztában. – Nekem ez abszolút a kikapcsolódásról szól, erre pedig tökéletesek Lili meccsei. Hazai pályán szinte mindig ott vagyok, idegenbe sajnos nincs nagyon időm elmenni. Nyilván nem ideális, hogy a Fradinak nincs röplabda-szakosztálya, de cserébe a többi ennyire sikeres lehet. Hál’ Istennek Lili szereti a kispesti lányokat, sok csapatépítőjük van. Edzés meg biztos nincs, csak beszélgetés és kártyázás” – poénkodik id. Lisztes Krisztián Détári Lajos klasszikusával.

Bár az édesanyja nyomdokain is röpit választó Lisztes Lili a vendégek legeredményesebb játékosa, a Vasas egyre inkább érvényesíti a papírformát. A hazai tábor éppen a feladót, Mirát dicséri kórusban, édesapja, bizonyos Märcz Tamás (a férfi vízilabda-válogatott korábbi szövetségi kapitánya) csak elégedetten bólint a lelátón. Közben visszatértem Ancsa mellé, aki reménykedik a rövid meccsben, ami az idegeit és a hangszálait is kíméli.
„A mindennapokban ügyfélszolgálatosként dolgozom, van, hogy egy izgalmasabb meccs után nehézkes másnap a munka, a hangomra szükségem van ott is. Ilyen szempontból egyébként jobban is szeretem a sima, háromszettes győzelmeket, meg a döntő játszmát már idegileg is nehezen bírom – mondja Ancsa, akinek kifinomult hallása révén jobban átjön a hazai és nemzetközi meccsek közti körítések különbsége is. – Nekem is feltűnik, hogy egy kupadöntő, BL-meccs más kávéház. A zene meg a buli akár pontok közben egyáltalán nem zavar, mivel a játék közben elhalkul, tudok a pályára koncentrálni. Az persze fontos, hogy a mellettem ülővel tudjak normálisan beszélgetni!”
Egyre inkább haladunk az Ancsa által előnyben részesített háromszettes Vasas-siker felé, a hazai lányok erősödő játékkal nyitják az ollót Lisztesékkel szemben.
„– Hova is készül ez?
– m4sport.hu.
– M4 Sport? Akkor Varga Pétert és Szekeres Pétert is bírom, szegény Bobák Róbertnek meg egyszer halláskárosodást okoztam, amikor előttem állt. Végül is egy–egy” – mosolyog Ancsa, miután a röpimeccseken dolgozó kollégáinkról beszél. Egyébként a szurkoló nemcsak a röplabdát követi, nagy Forma-1-rajongó, de labdarúgást, kosárlabdát is szokott hallgatni a tv-ben, nem véletlenül mondja magáról, hogy „olyan, mint egy kamasz fiú”.
„Azt mondjuk nem szeretem, amikor a kommentátor csak annyit mond, hogy az eredmény a képernyőn olvasható. Hát kösz szépen!” – nevet Ancsa.
Alig egy óra után Botyánszki Fanni bevágja a 75. Vasas-pontot, jöhet a hazai ünnep. A csapat aranyos felelgetősbe kezd a szurkolótáborral, Ancsa inkább a csapathoz csatlakozik a „Hajrá, Vasas!”-kánonban, a titulus alapú eloszlást nemek szerintivé átszerkesztve. Majd a pacsizásnál kiderül, az élményért cserébe ajándékokat hozott: Rieder Evelin kezébe jókora csomag kerül (ezt az egész csapat között szét kell osztania), Kőnig Gábor pedig vezetőedzőből postás lesz – ajándék fülbevalók és Braille-írással készített üzenetek egyaránt előkerülnek a szatyorból. Tartalmuk maradjon a címzettek titka.
Még egy búcsúpacsi Kőnig Gábornak, majd Ancsa hazamegy, boldogan, mert újabb Vasas-győzelemnek örülhetett. Története talán rámutat a sport észrevétlen, megfoghatatlan, ám csodálatos szerepére – ránézésre hiába csak testmozgás, fizikai teljesítmény, közben mégis közösségek alapja, szenvedélyek tárgya. Mert tényleg bárki, bárhogyan tud hozzá kapcsolódni, érte lelkesedni – s ez a legfontosabb funkciója.
