A Vasas SC sportolója jelenleg megérdemelt pihenőjét tölti, egyelőre januárig nem is tervez komolyabban edzeni. A paralimpia és az azt megelőző hullámvasút sokat kivett Illés Fanniból, de Párizsból szinte csak szép emlékekkel tért haza.

„Szerintem hatvanas pulzussal mentem be a döntőre, jól sikerült a felkészülés, tudtam, is hogy mire számítsak. Mindent elképzeltem magamnak előre, és ha őszinte akarok lenni, már karácsony óta az ezüstöt mondogattam. Szerintem ennek így kellett lennie, tudom, hogy az aranyérmes Giulia Ghiretti hány ezüstöt köszönhet nekem, sokszor ott állt mellettem a dobogón” – hangsúlyozta Illés Fanni, aki a tokiói aranyérem után nyilván nem feltartott kézzel érkezett Párizsba, de hisz a sorsban és Istenben, így teljesen nyugodt szívvel érezte, hogy az olasz barátnőjének jár a mostani első hely.

„Belülről még többnek is éreztem a különbséget, mint négy század. A sportoló általában érzi, hányadik helyen van, viszont én, amikor felpillantottam a táblára, egy négyest láttam a nevem mellett. Kinéztem edző-férjemre, Szabó Álmosra, és pont egy ilyen mozdulatot láttam tőle, hogy nem hiszi el, mert ő mindig nyerni akar, még akkor is, ha én héthónapos terhes lennék. Néztem, hogy nem lehet a negyedik hely, levert a víz egy pillanat alatt, aztán megnyugodtam az ezüsttel” – elevenítette fel a 100 mell döntőjének befutóját Illés.

„Örülök, hogy van igazság” – foglalta össze röviden a Ghiretti és a saját eredményét, akit tágabb értelemben vett családja is segített a paralimpián, édesanyja vigyázott a versenyek alatt kisfiára, Mórra, testvére pedig egy „hajrá, Tete!” feliratot is készített Illésnek (fia szólítja Tetének, a szót azóta magára is tetováltatta). A paraúszó a szervezéssel, a francia emberek vendégszeretetével, a hangulattal is nagyon elégedett volt, a kint tartózkodás alatt pedig olyan programokon sikerült feltöltődni, mint a Disneyland meglátogatása.

A döntőt követően Illés Fanni emlékezetes nyilatkozatot adott az M4 Sportnak, miszerint: „tudom, hogy a magyaroknak ez csak egy ezüst”, most erre is reagált:

„Elég erősre sikerült, de nyilván bennem volt még az adrenalin. Sajnos ezt éreztem az olimpián, nagyon rosszulesett, amikor azt olvastam, hogy még mindig várjuk az aranyat. Tudom, mennyi munkát tettek bele a többiek, szerintem minden ilyen eredményt értékelni kell. Tök kicsi ország vagyunk, szerintem nekünk hatalmas eredmény egy pontszerző vagy egy döntős helyezés is. Hozzám is úgy közelítettek, hogy címvédőként újra aranyat kell nyernem, de bennem mindig az volt, hogy én már paralimpiai bajnok vagyok, nem leszek se több, se kevesebb nem leszek a mostani döntő által. Ha valaki azt mondja, hogy ilyen felkészülés után is csatában leszek az aranyért, biztosan kiröhögöm” – mosolygott Illés Fanni, aki szerint nem is arannyal, gyémánttal felérő teljesítményt produkáltak a családjával az elmúlt időszakban.

A sportolónő több kritikába is beleállt már pályafutása során, a legemlékezetesebb talán a kisfia születése utáni nyílt levél, amely azoknak (a többek között ismerőseinek is) szólt, akik kételkedtek benne, hogy helyt tud állni egy egészséges kisfiú édesanyjaként.

„Minden kritikát szívesen fogadok, meg a kudarcokból tanulok egész életemben, így vagyok berendezve. A nyílt levél elsősorban azoknak az ismerőseimnek szólt, akik nem hittek bennem. Sosem akartam ilyet írni, de amikor egy egészséges, gyönyörű kisfiú édesanyjaként kaptam a névtelen e-maileket, akkor eljött nálam is a pont, hogy ezt most fejezzük be” – hangsúlyozta Illés, aki ekkor már benne volt a szülés utáni depresszióban is.

„Elsősorban édesanya vagyok, és egy ember, aki a végsőkig kitart, ezután jön minden. Nagyon jól élem meg az anyaságot, főleg mióta kijöttem a depresszióból. Sokan kételkedtek bennem, hogy nem fogom tudni ellátni Mórt, egy idő után fölöslegesnek éreztem magam, úgy éreztem, hogy a kritikusaimnak van igaza, és nem leszek elég jó neki. Pedig ő küldte a jeleket, hiszen rám mosolygott először, de ezeket nem tudtam befogadni, mert ekkor már gödörbe kerültem. Élvezem az anyaságot, de örülök, hogy most már jön vissza az életem azon része is, amikor önálló gondolataim vannak saját magammal kapcsolatban” – hangsúlyozta Illés Fanni.

A paralimpiára való felkészülés egy kisgyermek anyukájaként hatalmas logisztikai nehézségeket jelentett, többször is Illés Fanni édesanyja hozta be az uszodába unokáját, hogy a sportoló edzés végén meg tudja etetni. Ezekbe a nehézségekbe mentálisan is meg lehet törni:

„Egy idő után nem érdekelt semmi. Itt voltam, csináltam, csak ürességet éreztem, akkor is, amikor otthon Mórra néztem. Úgy voltam vele, hogy itt ez a kisgyermek, akivel semmi baj nem lenne, ha én nem lennék vele. A feleslegesség érzése kerített hatalmába, elmentem egy pszichológushoz, és ő mondta, hogy olyan ember vagyok, mint aki gyászol. Nem értettem, miről beszél, azt mondta azt az időt gyászolom, amit nem tudok a kisfiammal tölteni minőségileg” – mesélte Illés Fanni, aki háromórás terápiák segítségével jött rendbe, közben a hormonproblémájára is fény derült, azaz nem minden gondját a depresszióra vezette vissza, így könnyebb volt az elfogadás.

A sportoló három és fél hónappal szülés után tért vissza az úszáshoz, de egy kicsit ezt korainak érezte, úgy gondolta, két szék között a padlóra került, mert anyaként és úszóként sem tudott száz százalékot nyújtani.

„Sokan megélhetési úszóként tekintettek rám, pedig nekem voltak még komoly céljaim. Nem éreztem nagy támogatást, inkább az ellenkezőjét, legfeljebb csak a családomtól. Érzek egy nagy elégtételt: tessék, az aranyért voltam csatában, úgy, hogy van rajtam 10 kg plusz, és a kisfiammal is minden nap tudtam találkozni. Ez volt a legfontosabb, hogy a családi egység ne sérüljön az úszás miatt” – mutatott rá.

Illés Fanni karrierje során nem először jött vissza nagyon mélyről: három rosszul sikerült paralimpia, két vállműtét, könyökműtét, rossz kategóriába sorolás, felköltözés a nem igazán akadálymentes Budapestre.

„Én szeretem a kihívásokat, mindig fel kell állni, ráadásul most már van kiért. 14 évesen elhagytam a családi fészket, a zalaegerszegi kollégiumban nem szerettem lakni, ráadásul akkor azt, hogy a parasportoló is lehet élsportoló, azt nem ismerték. Akkor már távol voltam a családomtól, a londoni paralimpia után abba is akartam hagyni az úszást. Pont Álmos mondta utána, hogy a Fanni folytatni fogja még, egy ilyen tehetséget nem szabad elengedni, ekkor emiatt felköltöztem Budapestre. Kínszenvedés volt, troliztam a Komjádiig, egy egyáltalán nem akadálymentes ELTE-kollégiumban laktam, nagyon nehéz volt. Aztán összejöttünk Álmossal, s onnantól éreztem, hogy biztonságban vagyok” – sóhajtott Illés.

„Szerencsére hatalmas az előrelépés a parasportolók kezelésében. Az inflációt most hagyjuk, de sohasem gondoltam, hogy én meg tudok élni abból, amit szeretek csinálni. Egyre inkább azt érzem, hogy már majdnem egy szinten kezelnek minket az épekkel, a szurkolók szemében pedig egyenlőek is vagyunk. Bárhova megyek, gratulálnak az ezüsthöz, ez egy komoly fejlődés. Lehet, hogy ebben a nagy szám is segített, de az lenne a jó, ha mindenki kiállna mindannyiunkért. Sajnos ebbe a helyzetben vagyunk, de éreztetnünk kell, hogy minket nem lehet a sor végére tenni, mert ember és ember között nem szabad különbségeket tenni. Magyarországon volt 40-50 év, amikor a fogyatékossággal élőket elrejtették, mert szégyellték őket, most pedig címlapokon vagyunk, ez óriási előrelépés. De ne álljunk meg itt a cél, hogy egyenlő legyen minden sportoló!” – mondta a parasportolók helyzetéről Illés Fanni, akinek egyébként egy alapítványa is van, amely korábban az ő támogatásáért jött létre, most már több más, nehéz helyzetben lévő „kollégáját” segíti.

Illés Fanni saját példáján világított rá, hogy egy paralimpikonnak mennyire nehéz dolga van, ha el szeretne jutni a játékokra: fiatal korában édesapja edzett vele, ő volt az egyetlen, aki hitt benne. Szerinte fiatal parasportolóként elveszett az ember, minden paralimpikon útja rettentően nehéz, különösen azoké, akik egy trauma következtében válnak mozgássérültté.

„Az embert, az utat és a teljesítményt kell nézni” – hangsúlyozta Illés.

Az interjú végén szóba került a humor is (szemléltető eszközként Illés Fanni Facebook-borítóképe, amelyen Lábatlan község településtáblájára mutat), mint az önelfogadás egyik legfontosabb módja.

„Szerintem a humor tökéletes eszköz, hogy elvegyük a rossz dolgok élét, komolyságát. Szerintem erre sok embernek erre van szüksége. Én így születtem, ezzel nem tudok mit kezdeni, nem is szeretnék. Ezt a testet kaptam, de szerencsére fogást nem találnak rajtam a fogyatékosságommal kapcsolatban, legfeljebb röhögök rajtuk. Szerintem nagyon jó lábatlanul élni, rengeteg előnye van” – nevetett Illés Fanni, aki kitért rá, hogy nem kellett soha cipőt kötnie, a Disneylandben sem állt sorba, összességében nem cserélné el a sorsát senki mással.

„A boldog család megvan, Los Angeles még messze, de nagyon szeretek úszni, remélem, a testem kibírja addig. Bízom benne, hogyha egyszer abba is hagyom az úszást, ugyanolyan boldog leszek, mint az ezüstérmem után” – zárta Illés.