Az olimpiai bronzérmes, világbajnok és hétszeres Európa-bajnok, rövid pályás Európa-bajnok és kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok magyar Kapás Boglárka már hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy idén visszavonul a profi úszástól, a hazai versenyektől a novemberi országos bajnokságon már elbúcsúzott, de a decemberi, budapesti rövidpályás világbajnokságon még láthatjuk úszni, ahol 400 méter gyorson, 200 méter pillangón és 400 méter vegyesen ugrik vízbe.

„Amikor tavaly kitaláltam, hogy így szeretnék visszavonulni, azt láttam magam előtt, hogy egy nagyon magányos út lesz, amin elindulok, mert egyedül kell végigcsinálnom, ráadásul nem is volt előttem olyan példa, aki végigcsinálta volna ezt, hogy kitűz egy határidőt, ezt tartja, és akkor ott tényleg visszavonul. Másrészt annyira nem is nagyon látok magam körül olyan embert, aki ennyire szeretné az úszást, mint én. Nekem egy nagy lendületet Egerszegi Krisztina adott. Nagyon korán megismertem, mármint videón keresztül. Óriási motivációt adott, őt akartam utánozni, olyan akartam lenni, mint ő. A mai napig ő az egyik példaépem, úgyhogy ez végigkísérte a pályafutásom. Maga az úszás, amikor az uszodában voltam, mindig Egerszegi járt a fejemben, hogy úgy akarom csinálni, mint ő, olyan akarok lenni, mint ő.”

„Amikor tizenöt évesen olimpián voltam, tudtam, hogy ő már 14 évesen is nyert. Akkor realizáltam, hogy nem ugyanaz lesz a mi pályafutásunk története, én nem leszek tizenöt évesen olimpiai bajnok. Más utat járunk, ami teljesen rendben van. Ő attól még lehet a példaképem, hogy teljesen más eredmények lesznek a végén. Így kimondva, hogy tizenöt évesen kint voltam az első olimpiámon, sokkal nagyobb dolognak hangzik, mint amilyennek én akkor megéltem. Nekem akkor teljesen természetes volt, hogy kijutok és ott vagyok, hiszen mindig is az volt a célom, hogy megnyerjem. Ezáltal nem tudtam, mi ez a nagy felhajtás, hogy kijutok.”

Kapás Boglárka 2012-ben, Debrecenben lett első ízben Európa-bajnok 800 méter gyorson.

„Óriási mérföldkő az az aranyam. Nyilván nagyon örültem, éreztem, hogy Debrecen nekem extra hazai pálya, hiszen ott születtem. Míg Rio előtt egyértelműbb volt, hogy éremért megyek, London előtt még csak vágyakoztam. De valahogy éreztem, ez még nem biztos, hogy az az idő lesz, amikor ez bekövetkezik. Akkoriban volt egy szokásom, hogy az úszásom előtt mindig valakit felírok a tenyeremre, úgymond neki ajánlva az úszásom. És akkor azt éreztem, ő itt van velem és erőt ad.”

A 31 éves úszónak 2013-ban volt egy nagyon nehéz időszaka.

„Volt egy szemüreg-gyulladásom, ami miatt hónapokat kellett kihagynom, az eléggé visszaesés volt. Fizikailag és mentálisan is megviselt, hiszen hosszú heteken keresztül nem láttam a jobb szememre. Kórházban is feküdtem, de nem nagyon derült ki, mi az oka, emiatt nagyon ijesztő is volt. Amíg ebből vissza tudtam jönni, a 2014-es évem sikeres volt ahhoz képest, hogy az év eleje arról szólt, hogy egyáltalán vissza tudjam magam hozni edzhető szintre.”

A Rio de Janeiró-i nyári olimpia női 800 méteres gyorsúszás versenyszámában bronzérmes Kapás Boglárka (j), az aranyérmes amerikai Katie Ledecky (k) és az ezüstérmes brit Jazz Carlin az eredményhirdetésen (Fotó: MTI/EPA/Bernd Thissen)

Kapás 2016-ban meglepetésre klubot váltott, s a BVSC-ből átigazolt az Újpesthez.

„Kívülállólént megértem, hogy értehetetlen lépés volt tőlem, hogy az olimpia előtt fél évvel… Nagy bátorság kellett, hogy én ezt meghúzzam. De hallgattam a belső megérzésemre, hogy onnan el kell jönnöm, váltanom kell. Nem is az volt a cél, hogy Virth Balázshoz jöjjek át, hanem az, hogy onnan eljöjjek. Azt éreztem, kicsit megrekedtem és nem igazán szerettem úszni. Naponta kétszer hét-nyolc kilométert nem lehet leúszni, ha az ember nem szereti. Úgyhogy azt éreztem, nekem fontosabb, hogy ezt valahol még megpróbáljam megszeretni, és hogy adjak magamnak még egy esélyt ilyen szempontból. Nem is az lebegett a szemem előtt, hogy érmet szeretnék nyerni, hanem az, hogy szeretni akarom, amit csinálok nap mint nap, ha már valamire ennyi időt és energiát rááldozok. Ez motivált, az meg a hab a tortán, hogy egy ilyen edzőt fogtam ki, mint Virth Balázs. Mikor hozzá kerültem, akkor derült ki számomra is, hogy egy maximalista ember vagyok. Előtte ezt meg nem mondta volna senki. Én akkor realizáltam: ha hagyják, hogy szeressem az úszást, akkor nagyon szeretem is. Ennyin múlott, a környezetváltáson. Itt tudott kijönni az én valós személyiségem, hogy milyen vagyok igazából. Amikor a jó emberek vettek körül.”

Mint elárulta, tulajdonéppen az egyeduralkodó Katie Ledecky miatt kezdett el a gyors mellett pillangót is úszni.

„Emlékszem, volt egy olyan beszélgetésem Balázzsal: ha sikerül három ezüstérmet nyernem… Merthogy Katie Ledeckyvel számoltam, ő pedig még ma is nehezen megfogható, akkor meg egyértelmű volt, hogy ő nyeri ezeket az aranyakat. És hogy tegyük fel, mindhárom számban megszerzem az ezüstöt, én pedig úgy voltam vele, hogy »na és akkor mi van?« Tehát azt éreztem, én nekem ez nem elég. A három ezüstérem nekem úgy unalmas volt. Nekem az aranyérem a cél, és tudtam, hogy a három számban, a 400, 800 és 1500-on az foglalt, mert bármit csinálok, foglalt. Éreztem, hogy ezzel a testtel nem leszek képes megnyerni ezeket a számokat. Elsősorban talán az kell, hogy az ember meg tudjon békélni azzal, hogy van egy szint, ameddig ő tudja irányítani a dolgokat, és ameddig meg tud és meg is kell tenni mindent a cél eléréséért. De hogy van ott egy rész, ami viszont már nem a mi kezünkben van, és ezt el kell engedni és fogadni. Ott volt egy lány, aki óriási nagy tehetség, és hogy ez most az övé. Hogy én ebbe most nem tudok beleszólni. Viszont azon voltam, hogy keressek egy olyan utat, ahol én lehetek legfelül. Ezért is jött egy olyan gondolat: mi lenne, ha a gyors mellé bevennénk a pillangót? A glasgow-i Eb-aranynál amiatt voltam picit bosszús, mert azt tűztük ki, hogyha 07-en belül tudunk úszni, akkor van értelme pillangóra készülni. És akkor 07.1-et úsztam, de nem voltam alatta, viszont nyertem. És akkor álltunk, hogy »na, akkor most mi van«? Úgyhogy úgy folytattuk, hogy akkor készülök gyorsra és pillangóra is. Noha nem volt kimondva, pontosan melyikre készülök, de én ott azért mentálisan már pillangóúszónak tartottam magam.”

Kapás Boglárka a nõi 200 méteres pillangóúszás döntõje után a 18. vizes világbajnokságon a dél-koreai Kvangdzsuban 2019. július 25-én. Kapás Boglárka aranyérmet nyert. (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Noha 2019-ben, Kvangdzsuban világbajnok lett 200 méter pillangón, mégsem volt elégedett.

„A kvangdzsui világbajnokságon ugyanúgy álltunk. Hogy nyertem, éljen, nagy dolog volt, ez volt a cél és egy nagyon jót versenyeztem. Minden úgy volt felépítve, ahogy azt szerettem volna, igazából egy tökéletes úszás volt, csak hát ránéztem az órára, és azt láttam: mi történt, ez mi volt? És idegesített nagyon, hogyhogy ilyen gyenge az idő? Azt gondoltam, több van bennem, teljesen reálisnak gondoltam egy 05-tel kezdődő időt, emiatt sem értettem.”

A tokiói olimpián a 200 méter pillangó fináléja előtt pánikrohama volt, aminek a hátterében egy feldolgozatlan családi tragédia állt.

„A koronavírus évében nem volt olimpia, ezáltal kicsit a motiváció is halvány volt, ez nehézzé tette picit. Viszont úgy voltam vele, nem baj, nyertünk egy évet, elkezdhetünk a másik irányból is felépíteni egy taktikát. Tokióra átvittem az egy évvel ezelőtti mentális állapotom, úgy mentem, hogy nyerni szerettem volna. Balázzsal mindig csak időben beszéltünk. Kimondva nem volt, de biztos vagyok benne, hogy ő is azt gondolta, akkor irány az olimpiai arany. De közben jött egy családi tragédia, ami nehezen feldolgozható volt, és amit még ma is nehéz feldolgozni. Ezt nyilván kivittem magammal, mert nem lehet olyan gyorsan levetkőzni. Én ezt nem éreztem ott, és ez nem ilyen egyszerű, az emberi test nem olyan, hogy azt mondod, koncentrálj és akkor az lesz. Nagyon nehéz volt, maga a felkészülés is, de aztán a verseny főleg. A döntő napja volt egy nagyon meglepő és sokkoló élmény, mert ott volt a rajt előtti órákban egy pánikrohamom. Nem tudtam, mi történik, így meg elég felkavaró volt odasétálni egy olimpiai döntőre. A szervezetem megadta magát. Az utolsó tíz percben össze tudtam szedni magam annyira, hogy a rajtkőre fel tudtam állni, végig tudtam csinálni. Ha a nagy képet nézem, azt mondom, ez egy nagy dolog volt, hogy negyedik lettem. De nyilván azt volt bennem, hogy aranyért jöttem és még érmet sem nyertem, az ott nekem nagyon fájt, és Balázsnak is egyébként. Utólag összeállt a kép, hogy a teher, amit cipeltem, azt akkor nem éreztem. De a második pszichológusom például azt mondta, ő ezt előre borítékolta volna, hogy ez meg fog történni. Ez várható volt, mert én a gyász folyamatot félretoltam, tudtam, hogy nincs időm vele foglalkozni. És a legfontosabb nap, a döntőnél, amikor a legfokozottabb az ember érzelmileg, persze, hogy kitört. Mint egy időzített bomba, ott volt. Ha egy héttel később lett volna a döntő, akkor tört volna ki. Ez ehhez volt kötve, ami iránt érzelmeket táplálok, és ez nyilván az olimpiai döntő volt. Tokió után hagytam magamnak időt a gyászra, kicsit félretettem az úszást, az egy nagyon nehéz időszak volt.”

Néhány évig még biztosan vissza fog vágyódni az uszodába.

„Egy tokiói negyedik hellyel nem akartam kiszállni, nem mondtam volna ki szívesen, hogy vége van. Azt éreztem, a negyedik hely nem olyan, amivel szívesen kiszáll az ember. Azt akartam, hogy egy olyan versenyen szálljak ki, ami jó érzést ad, nem ezt, amivel kimásztam a tokiói olimpián a medencéből. Párizsba úgy mentem, hogy jó érzéssel, felszabadultam tudjak úszni, ami megy, az megy. És az sikerült. Biztos vagyok benne, hogy a versenyzés hiányozni fog. Az edzéseket is szerettem, de a versenyekért éltem. Nézőként egy ideig még biztosan vissza fogok vágyódni. Valószínűleg kell majd pár év, mire ezt megszokom, hogy már nem ott vagyok és nincs ott dolgom, de biztosan követni fogom. Ahol tudok, ott leszek és nézni fogom” – vélekedett.

„Nekem már az úszás emlékétől nehéz megválnom, arra nehéz azt mondani, hogy már nincs és nem lesz januártól” — zárta gondolatait Kapás Boglárka.