Ha elvonatkoztat az eredménytől, a három közül Csollányra a barcelonai játékok tették a legkellemesebb hatást. Hatodikként zárt, de a körítés miatt csupa pozitív élményt őriz onnan. Atlantából már ezüsttel tért haza, és amennyiben a jelenlegi szabályok lettek volna érvényben ’96-ban is, azaz nincs felső ponthatár, nyerhetett volna.
Sydneyben 9,85 ponttal győzött, de mint mondta, „nem számít a pontszám, csak picivel legyen magasabb mint a többi. Hogy kilenc, kettő vagy nyolc,hat az tökmindegy”.
„A legmagasabb pontszámmal kerültem a döntőbe, ekkor már nagyjából sejtettem, meg tudtam is, hogy esélyem van megnyerni az olimpiát. Eleve úgy mentem ki, hogy ez most más nem lehet” – emlékezett vissza. Jól ismerte az ellenfeleket, de sikerült számukra és a pontozóknak is meglepetést okoznia a gyakorlatával, ami egyébként ritkán jut eszébe, de ha behunyja a szemét, máig maga előtt látja.
Mielőtt a gyűrűhöz lépett átfutott rajta, hogy a helyszínen és Magyarországon mennyien izgulhatnak érte. „Én meg tudtam nagyon jól, most meg fogom mutatni a világnak, hogy én vagyok a legjobb.”
„Volt bennem egy versenydrukk, de felemelő érzés volt ott állni már a gyakorlat előtt is” – utána pedig: talán ráborítja az asztalt a pontozóbírókra – idézi fel tréfásan, mi járt a fejében a beleállás és az eredmény kiírása közti másodpercekben.
Az élete azért nem a húsz évvel ezelőtti aranya körül forog, három lányát nevelte fel, van mivel foglalkoznia, még ha a tornától messze is sodródott. Reméli, egyszer visszatérhet, mert kedve és energiája lenne rá. Hiányérzet viszont nincs benne, az olimpia mellett világ- és Európa-bajnokságon is végzett az élen.