Felsorolni is nehéz párbajtőrvívónk, Muhari Eszter elmúlt hónapjainak sikereit: februárban, Barcelonában először nyert a felnőtt mezőnyben világkupát, márciusban ismét egyetemi bajnok lett az Egyesült Államokban, ráadásul veretlenül – de erről majd később – március utolsó hétvégéjén pedig a Marrákesben rendezett vk-n állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Ha végignézünk ezen a listán, feltűnhet, hogy a versenyhelyszínek bizony nem egyórás autóútra vannak egymástól. Több tízezer kilométert kellett repülnie, maximumon teljesítenie úgy, hogy közben egyetemi tanulmányait sem hanyagolhatja el. Nem csoda, ha fáradtan, ámbár jókedvűen nyilatkozott portálunknak az Egyesült Államokbeli South Bendből.

Hogy érzed magad, sikerült már kipihenni a hétvégi marokkói versenyt és az utazással járó fáradalmakat?

Még nagyon fáradt vagyok. Minden ilyen utazás eléggé megterhelő, főleg úgy, hogy általában este érek vissza és másnap reggel már iskola van. Arra emlékszem, hogy a vk-sorozat előtt teljesen összetörtem, hogy megint rengeteg utazás lesz, közben meg azért az iskolában is teljesítenem kell. Tartottam tőle, hogy ki fogok égni a szezon közepe felé már, de még korántsem vagyunk a júliusi szezonzárásnál.

Abszolút nem, ráadásul még biztosan vár rád egy kolumbiai és egy kínai repülőút is.

Két világkupánk is lesz májusban. Az a szerencsém, hogy a bogotái verseny az még akkor lesz, mikor egyetemen vagyok és ott legalább nincs időeltolódás, de Kína az megint egy kalandos út lesz.

Mikor megkerestünk, hogy szeretnénk veled egy interjút készíteni, örömmel vállaltad a felkérést és megjegyezted, nagyon fontosnak tartod, hogy egyre több figyelem irányuljon a női párbajtőrre. Kifejtenéd, ezt miért gondolod így?

Elsősorban azért, mert úgy tűnik, hogy habár szép sikereket érünk el a sportágban, de még sincsen meg a megfelelő létszámú utánpótlás. Kevés embert tudunk eljuttatni magasabb szintre. Sokaknak fontosabb az, hogy a munka világában érvényesüljenek, így abbahagyják és máshol keresik a lehetőségeket. Igazából nincsen egy meghatározó csapatunk, hiányoznak azok, akik nálam pár évvel idősebbek lennének és nekem,nekünk mutatnának példát, hogy végigvitték ezt az utat. Nagyon fontos, hogy a gyermekeknek a jövő vívóinak megmutassuk, hogy létezik ez az út és végig lehet rajta menni. És lehet élvezni is közben. Persze volt előttem példa, ő nem más, mint Szász Emese, de ő van a legközelebb korban. Olyan emberekről beszélek, akikkel felnőhettem volna, az ő hiányukat éreztem és érzem az egész pályafutásom során.

Olimpiai bajnok vívónk, Szász Emese és közted szinte napra pontosan 20 év a korkülönbség, ez azt jelenti, hogy majdnem egy teljes generáció maradt világszintű sikerek nélkül. Az olimpiai szereplésed óta érzel pozitív változást e tekintetben?

Az olimpia óta sok figyelmet kaptam, főleg július vége, augusztus körül. Számomra ez az egyik legjobb és a szívemhez legközelebb  álló dolog, hogy most a budapesti GP-n is rengeteg kisgyerek jött hozzám oda. Mikor visszajöttünk Párizsból, a Kopaszi-gáton is nagyon sokan vártak. Remélem, azzal, hogy minél szebb sikereket érek el, őket is tudom motiválni. Tényleg úgy tűnik, hogy minél többet találkozunk, minél többet hallanak rólam, annál többen veszik fel a párbajtőrt.

Sikerekben az elmúlt időszakban nincs hiány. Korábban azt nyilatkoztad, úgy véled, a sikert nehezebb feldolgozni, mint a vereséget. A tavaly Párizsban szerzett bronzérem után is így gondolod?

Legfőképpen az olimpia utáni időszakban volt rám jellemző, hogy nagy elvárásaim voltak magammal szemben, magasra tettem a lécet. Mindig a legjobbamat akartam hozni, érmes akartam lenni a következő versenyeimen, de az nem létezik a sportban, pláne a vívásban, hogy állandóan a csúcson vagy. Itt nem az órával versenyzünk, hanem egymással. Van olyan, hogy a másiknak van jobb napja, van olyan, hogy nem jön ki a lépés. Nehéz a csúcsformát is időzíteni, hiszen ez nem kimondottan fizikai, inkább ügyességi sport. Egy vereségből felállni számomra könnyebb, hiszen akkor van előtted cél, annál csak jobb tudsz lenni. De úgy felállni, hogy például megnyertem a barcelonai világkupát, utána a budapesti GP-n versenyezni… Szerencsére ez is versenyről versenyre könnyebb és egyre jobban hozzászokik az ember.

Egy-egy győzelem után, pláne most, hogy folyamatosan világkupaversenyek vannak, országos bajnokságok itthon, aztán Amerikában – mi motivál mégis a következő torna előtt?

Azt szeretem, hogyha nem gondolok ilyenekre előre, és ha teljesen üres fejjel tudok menni egy versenyre. Mindig bennem vannak a magam felé támasztott elvárások, de nem szabad ezekre gondolni, rágörcsölni, hiszen akkor kezdenek el a gondolatok összekuszálódni a fejemben, és negatív hatással lennének a teljesítményemre, úgyhogy persze, készülök a versenyekre, de próbálom ezeket ilyen hideg fejjel kezelni.

Abszolút a profi hozzáállást vehetjük ki a szavaidból, valamint azt a pozitív szemléletet, ami általában az amerikai sportolókra is jellemző. Te is ezt tapasztalod kint?

Teljes mértékben. A csapatomon belül – nagyjából ilyen 60-70 fős csapat vagyunk itt a Notre Dame Egyetemen – vannak mindenféle típusú vívók a nagyon sikeresektől a szinte hobbi vívókig. Itt mindenki megtalálható, és azt veszem észre, hogy itt vagyok én, akinek már azért megvannak az eredményei, a felnőtt mezőnyben is bontogatom  a szárnyaimat, vagyis nagyjából megérkeztem – neveti el magát, – majd ott a csapattársam, aki alig jár nemzetközi versenyekre és akkora egója van, óriási magabiztossággal tud felállni a pástra edzésen is, versenyeken, akár ellenem is. Hihetetlen, mennyire magabiztosak tudnak lenni, nem függ az elvárásaiktól és a gondolataiktól a teljesítményük. Számomra ez még mindig hihetetlen, de próbálom felvenni és hideg fejjel felmenni a pástra.

Ez a másabb szemlélet is vonzott, mikor úgy döntöttél, hogy a középiskola után az Egyesült Államokban folytatod a tanulmányaidat és a sportot is? Miért pont a Notre Dame Egyetem lett a befutó?

Azt azért tudni kell, hogy Magyarországon nem igazán támogatják, ha a vívók az Egyesült Államokban folytatják a tanulmányaikat, hiszen otthon sokan profiként állnak a víváshoz, vannak, akik egyetemre is járnak mellette, de itt az USA-ban mindig az iskola az első számú. Attól még, hogy ez egy olyan egyetem, ahol a sport eléggé fókuszban van, akkor is első lesz a tanulás, bármi történik, ha olimpiára mész, akkor is. Ez számomra egy gyerekkori álom volt, már az általános iskolában angolul tanultam mindent, mindig, mikor kérdezték tőlem, hova szeretnék járni, mi leszek, ha nagy leszek, ez lebegett a szemem előtt. Más országot azért nem választottam, mert a többihez képest mégiscsak itt a legjobb a vívás, így tudom a legjobban összeegyeztetni.

Érzékelsz bármi különbséget a magyar és az amerikai vívóiskola között?

Szerintem teljesen más a magyar és az amerikai vívás. Új dolgokat találnak ki, számomra furcsa stílusok léteznek itt. Sok a magyar edző és nagyon szembetűnő, ha valakinek magyar edzője van. Maga a felfogás is más, ők közben azért nagyon magas szinten csinálják a tanulást. Sokkal nehezebb például megoldani a megélhetést a vívásból, itt még kevesebben folytatják elit/profi szinten az egyetemi tanulmányok után, hiszen ha nincs valami munkájuk mellette, akkor szinte lehetetlen megélni.

Ha már tanulmányok. Azt tudjuk rólad, hogy több nyelven beszélsz anyanyelvi szinten, angol, spanyol, orosz, francia és persze a magyar, de milyen szakon tanul egy magyar párbajtőrvívó az Egyesült Államokban?

Most adattudományok szakon vagyok, magába foglal matematikai, informatikai, mérnöki részterületeket is, én főleg programozást tanulok az üzleti világban.

Ez azért nem tűnik egy büfészaknak.

Nem, abszolút nem az. Azért van lehetőségem más területeket is felfedezni: kötelezően választható mellé például művészeti, kvantitatív, természettudományos kurzus is.

Sok ezer kilométerre vagy a családtól, rengeteget utazol egyedül. Hogyan bírod nélkülük?

Ez egy nagyon érzelmes kérdés, mert persze nagyon nehéz, de szerencsére nagyon sokat utazok és idén már kétszer háromszor is találkoztam velük világkupán, voltam egy hetet otthon is a tavaszi szünetben. Bírom, mert egyébként szeretek egyedül lenni és önállósodni, de mindig nagyon jó érzés hazamenni hozzájuk.

És a szüleid hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez?

Szerintem a szüleim nagyon jól bírják, fiatalabb koromban sokat hallottam, hogy várják, hogy menjek – vágta rá viccelődve Eszter. – Szóval remélem, jól bírják, persze szoktak hiányolni.

Az Államok egyik legjobb, katolikus egyeteme a Notre Dame. A te életedben milyen szerepet játszik a vallás?

Az életem egyik alappillére a hitem, ahogyan az iskolának is fontos, így nekem is. Hozzátenném, az egyetem nem feltétlenül várja el ezt minden diákjától, nem köteleznek semmire.

Visszatérve a vívásra. Azért ha rákeresünk a nevedre az interneten, tornagyőzelmekről, sikeres szereplésekről olvashatunk. Van még hely az érmeknek a szobában?

Úgy érzem azért, hogy annyira sokat nem forgunk a médiában, mint más sportágak – jegyezte meg viccesen szurkálódva. – Van azért még hely az érmeknek, hiszen sok versenyről még nincs is, és nincs meg minden színű érem. Úgy érzem, rengeteget kell még fejlődnöm és sosem leszek tökéletes vívó, mert olyan nem létezik, de igyekszem és erre törekszem. Úgyhogy remélem, sok mindent tudok még a polcra letenni, habár itt az egyetemi versenyeket most kimaxoltam.

Az nem is kifejezés, 23 asszóból 23 győzelem. Hibátlan mérleg.

Azt mondják, ezzel történelmet írtam. Tényleg nagyon durva, nem mondanám, hogy olyan nagyon nehéz volt, de kell ehhez egy nagyon erős mentalitás, hiszen egy asszót sem hagytam kikerülni a kezemből, senki nem irányíthatott, csak én.

Említetted, hogy szeretnél még fejlődni. Mi az, amiben előrelépnél?

Haladni szeretnék ezen az úton tovább, még komolyabban venni, még több munkát beletenni, hiszen ez hozza majd meg a gyümölcsét.

Meddig tekintesz előre? Mik a jövőbeni terveid?

Úgy gondolom, még a víváson belül is nagyon fiatal vagyok, akár 34 évesen is nyerhet valaki olimpiát – utalt példaképére, Szász Emesére. – Még azért sok év állhat előttem, ha elkerülnek a sérülések, minden rendben megy és élvezem is ezt csinálni, ami jelenleg maximálisan így van. Négyéves szerződést írtam alá a Tatabányai Sport Clubbal, Los Angelesig mindenképpen együtt megyünk ezen az úton.