Azzal kezdte a korábbi szövetségi kapitány, akinek irányításával szerezte Benedek mindhárom olimpiai bajnoki címét, és akinek utódja lett a válogatott élén, hogy a tragikus sorsú klasszis nyilvános énje teljesen önazonos képet sugárzott. Azaz „borzasztó szorgalmas volt, hatalmas volt az akarata, és nagyon nagy volt az alázata. Bármibe belekezdett, abba minél mélyebben beleásta magát, hogy minél magasabb szinten tudja csinálni. Nem csak a vízilabdáról beszélek” – példának hozva, hogy edzőként is a folyamatos fejlődést kereste
„És volt egy olyan énje is, amit azért diszkrétebben kezelt, és jobban elzárt a külvilág elől. És ez az érzelmi világ – szerencsére mi, akik közel álltunk hozzá, ezt is ismertük – nagyon szeretni való volt.” Hozzátette, még a családi életében is a tökéletesre törekedett, a gyereknevelési következességével például számára is mintát mutatott.
Kemény Dénes elárulta, edzőjeként tudta, milyen szavakkal kell tűzben tartania Benedeket, mikor jól ment neki a játék, és mit mondjon neki, mikor fel kellett rázni.
„Aztán amikor szövetségi kapitány lett, megvoltak azok a helyzetek, azok a szituációk, amikor olyan hullámvölgybe került, hogy fél napokat elbeszélgettünk. Igyekeztem nem tanácsot adni neki, mert ugye az már nem ugyanaz, mint egy játékosnál, amikor a tanács majdhogynem egy utasítás” – jelezte, hogy a szövetség elnökeként valódi tanácsot nem illet adnia, hiszen a felelősség, az eredmény az a kapitányé lesz.
Hangsúlyozta is, Benedek annyira volt önfejű, mint minden nagy ember. „Enélkül nincsen eredmény, mert hinni kell az embernek bizonyos dolgokban. Ha semmiben nem hisz, és bármilyen tanácsra változtat az addigi elképzelésein, akkor az sehova sem vezet.”
Kemény az utolsó pillanatig azt látta rajta, hogy szilárd a hite, és a sikerei ezt igazolták is.